Húsvét után

Vannak versek, melyek olykor valamiféle, majdhogynem kényszerű aktualitással férkőznek a közelünkbe. Mintegy propagáltan, mintha felülről „nyomnák” őket. Ilyen volt a hatvanas évek vége felé és még később is a szegény, jobb sorsra érdemes Váci Mihály Nem elég című költeménye, amelynek hallatán egy idő múltán már mintha enyhébb dühroham jeleit kezdtem volna érezni magamon, pedig… Pedig mai szemmel, ha csak a verset és szigorúan csak a vers mondandóját vesszük szemügyre… Ma már értjük.

Hasonló lett kicsit a helyzet mostanában Babits Mihály Húsvét előtt című, az első világháború vérzivatarának kellős közepén keletkezett versével. Aminek az orosz–ukrán háború fejleményei adtak különleges és időszerűnek érezhető felhajtó erőt, s némely túlbuzgók – nyugati mintára szemlélődve-ítélkezve – ennek kapcsán az enyhén szólva egyoldalú ukránpártiság ideáljait a háborúellenesség, a pacifizmus és a magyar külpolitika igen-igen rokonszenves humanizmusának, feltétlen háborúellenességének és békepártiságának eszményeivel kötötték össze. Tulajdonképpen indokoltan – más kérdés, hogy ami a hatást illeti, Váci Mihálynál is anno nem a feltétlen igényesség alapvető erkölcsi parancsa, hanem a propagált, sajátságosan KISZ-es ízű követelményrendszer jelszóerdejébe harsant és veszett bele a vers nem egy és nem két (untig idézgetett) sora is. Úgy, mint amikor a stréber a helyes tételt törleszkedően ellenszenves „én is itt vagyok, tanár úr, én ezt is tudom, tanár úr, máris mondom, tanár úr” taszító tolakodásával adja elő.

A Húsvét előtt sorait is sokan idézik – látszólag nagyon találó időszerűséggel. Ám játsszunk el egy kissé a ténnyel: már húsvét után vagyunk. Elmúlt az ünnep, húsvétkor a sonka és a tojás mellett olvastuk, láttuk a híreket, és Babits mondta, mondhatta ugyan, hogy „én nem a győztest énekelem, / nem a nép-gépet, a vak hőst, / kinek minden lépése halál, / tekintetétől ájul a szó, / kéznyomása szolgaság” – ám húsvét után, vegyük végre észre és tudomásul: más időszámítás kezdődött. És ez van és ez lesz érvényben ezután. Igen, legyen vége már – de a béke áhítása és a háború ellenzése nem azonos a mindent és mindenkit szerető-elfogadó, végső soron gyáva alamuszisággal megalkuvó és meghunyászkodva kígyózgatni próbáló álláspont ilyen-amolyan sunyi érvényesítési kísérletével. Pressman úr vérlázító akcióit, a svédek hasonló, visszataszító lépéseit vagy az EU – ugyan már régen megszokott, de el soha nem fogadott – kisstílű és rosszindulatú akadékoskodásait sohasem kapcsoljuk össze drága jó Babitsunk üdvtanával: „Ki a bűnös, ne kérdjük, / ültessünk virágot, / szeressük és megértsük / az egész világot”.

Nono, barátaim. Nem oda Buda. Ennyire azért nem szép a menyasszony. De még mennyire nem. Virágot meg ültessenek a hippik vagy a kertészek, akár szimultán. És a bűnösöket, szegény jó Nagy Gazsink örök nevében – igenis néven kell nevezNI.

Húsvét után, úgy lehet, a versekben is másféle szemlélet kezd uralkodóvá lenni. Az, amit Orbán Viktor nemrégiben annak az embernek szülőföldjén mondott ki végre, akinek neve és személye a magyar köztudatban egyenértékű A költővel, és aki azt is írta, hogy ha nem született volna magyarnak, e néphez állana, mert legelhagyottabb minden népek közt a Föld kerekén. Ez az ember, mondta a miniszterelnök, megrovóan és fenyegetően magasodik fölénk verseinek felhői közül, „ha beérjük kevesebbel és hitványabbal, mint szeretnénk, mint amik lehetnénk, ha méltatlanná válunk önmagunkhoz, hiszen mi nem akárkik, hanem magyarok vagyunk. S magyarnak születni kötelességet jelent. Méltónak lenni a fajtánkhoz.”

Elérkeztünk a legvégső lényegig. Húsvét előtt még lehetett könyörögni. Halkan, vágyakozón, forró őszinteséggel és testvéries ellágyulással.

Húsvét után már nem ezt kell folytatni. Méltónak kell lenni a fajtánkhoz.

Váci is, Babits is – minden, úgynevezett „kultuszvers” (elég süket szóalkotmány) – szerzője jó szándékú, tiszta, a ki- és felhasználtságban ártatlan, jobb sorsra érdemes alkotó volt. A Nem elégről dicshimnuszok születtek, a Húsvét előttöt a magyar háborúellenes líra alapműveként szokták aposztrofálni.

Ám húsvét után vagyunk immár.

A szerző író