Hóhér, kicsit még várj

„Hogy téged mentsen a bitótól, Bátyádtól ezüstöt, Szerelmet húgodtól. De csak nevetek, felhúzlak, És nézem, ahogy lógsz a bitóról…”

Ahogy az emberek sorsát is meghatározzák jellemző események vagy folyamatok, úgy egész nemzedékeknek is lehet meghatározó élménye, amely alapvetően befolyásolja világnézetét. Lehetnek ezek megrázó események, mint például a mi esetünkben az első világháború és Trianon, a nagy gazdasági világválság és a második világháború; az 1956-os forradalom vagy éppen a rendszerváltoztatás 1989/90-ben. Ezek mindegyike így vagy úgy egy egész nemzedék sorsára volt hatással. Leginkább negatív hatással, ami még az 1956-os forradalomra is elmondható, bár a résztvevőkben a későbbi megtorlások, restauráció sem tudta elhalványítani annak a néhány valóban felszabadult napnak a katartikus emlékét. A legutóbbi rendszerváltoztatás esetében a kérdés még mindig nincs lezárva. Nem annak megítélése, hogy kiszabadultunk a kommunista diktatúra és a Szovjetunió szorításából, hanem annak, hogy miként sikerül nemzeti létünket megőriznünk a korábbinál sokszor cizelláltabb és ezért hatékonyabb felszámolási kísérletekkel szemben. Gyakori rosszkedvünk abból fakad – régi magyar sors ez –, hogy kevés az erőnk, s túl sok az ellen. Ráadásul nemcsak kint, de itt bent is. Soha nem tudhatjuk, hogy ki áll a hátunk mögött, testvér-e vagy orgyilkos.

A közvetlenül a forradalom utáni években születettek is egy nemzedéket alkotnak. Ehhez tartozom én is. Nem olyan karakteres ez a csoport, mint a „nagy generáció”, amely a hatvanas években szabadult rá a világra, és London vagy Budapest között az volt a különbség, hogy ott „ok nélkül lázadtak”, itt meg okkal. Hogy mekkora különbség volt ez, megmutatta az elmúlt évtized, amikor a Nyugat egykori lázadói permanens forradalmukban már túlléptek minden határon, s ami rosszabb, magukkal rántottak millió gyanútlan fiatalt is, akik így próbálnak nemzedékké, szabaddá, „nagy generációvá” válni. Így lett az egykori szexuális forradalomból aberráció, a virággyerekek békéjéből agresszió, a szabad gondolatból uniformizált szlogengyártás. Nálunk nem így alakult. Éppen azért, mert jó okunk volt mi ellen lázadni. Ha nem is mondtuk ki, de éreztettük, ha nem is tudtuk, éreztük, hogy mit akarunk. A szabadság nem a nemi orientációban manifesztálódott vagy az istentelenségben, a nemzet megtagadásában. Ginsberget nem azért fogadta barátságosan a magyar „csöves”, mert tudta kiféle, miféle, hanem mert maga is üvölteni akart. Azt hitte, a költővel hangosabban szól majd. Talán meghallja valaki. De a nyekergőjével kísért kántálása fagyasztotta a hangulatot. Freddie Mercuryt nem azért fogadta kitörő lelkesedéssel a Népstadion népe, mert kis bőr szoknyácskában olyan ügyesen porszívózott, hanem mert volt benne annyi empátia, hogy megtanult egy magyar népdalt, s azt el is énekelte. Az összes többi „nagy ember” elájult magától, ha annyit belenyögött a mikrofonba, hogy „köszönöm”.

A zene mindent elsöprő erővel hatott a nagy generációra is és ránk is. Szépérzékenységünk, ha volt – meggyőződésem –, nagyrészt abból fakadt, hogy nem értettük a dalok szövegeit. Tisztán a zene közvetítette a szabadságot. Ez megdöbbentő volt. Alig értettünk egy-egy angol szót. Ez leginkább a „love” volt, vagy a misztikus „blue”. Szótárral esetleg meg volt a „satisfaction”, meg hát a „yeah” és a „no”. De a zene, az mindent elsöpört az útból, minden kétséget, fals üzenetet. Lehetett az a pár akkordos Beatles vagy a meghökkentően bővérű Led Zeppelin. John Lennon „elképzelte”, hogy nincs mennyország, se vallás, se ország, se kapzsiság, se éhség, csak testvériség, béke meg szeretet. Egy rajongója lőtte le. Azt kellene egyszer feltárni, milyen hatással voltak az én nemzedékemre az akkori dalok. A hetvenes évek második feléről beszélek, amikor úgy alakult, hogy megint nagyon fontos lett a zene. Már nem a beat, hanem a rock. Vajon él-e bennünk még valami az akkor szinte himnuszként énekelt dalokból? Így húsvét táján emlékszünk-e még? „Mennyivel könnyebb volna, hogyha két életem volna. Egyet örökre odaadnék neked. A másik szabad lenne, minden nap szárnyra kelne, s mindenkit szeretne, akit lehet.” Ezt a Piramis üzente, amelynek másik nagy hatású dala volt a Becsület. „Mindig van, ki pénzt ígér, A becsület ennél mégis többet ér!” A Piramistól sokan elfordultak már a hetvenes években, én is inkább másfelé mentem. Éppen az őszinteség vagy annak hiánya miatt. Pedig gyönyörű daluk volt az „Őszintén akarok élni…” Van, akinek sikerült, van, akinek nem. Jól hangzott a P. Mobiltól: „Maradsz, aki voltál, leszel, aki vagy!” Belül nem változol semmit? Néha ma is úgy gondolom, de az a „belül” nagyon mélyre került már. Azért az a csillag még ma is mutatja az utat. A P. Mobil koncertjein aztán feltűnt egy nyurga srác, aki az akkori szokásoktól nagyon eltérő mozgáskultúrával adott elő Rolling Stones-számokat. Hobo aztán saját együttest alapított, és tőle hallottuk Baksa-Soós Jánosnak, a KEX énekesének „modorában” József Attila Nincsen apám, nincsen anyám versét. Mi a KEX-ről lemaradtunk, de így mégis megismertük. Attilának külön-külön egyetlen szavát sem hittük el, de egyben a vers mégis megdöbbentő hatást tett ránk. Valahogyan bennünk élt a gondolat, hogy elfognak és felkötnek, bár nem is menekültünk, bűnt sem követtünk el. Éreztük a fű illatát: „halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”. Szép volt. Mi okozta ezt az érzést, nehéz már megfejteni. Ugyanaz talán, amit a hóhér elől dél felé menekülő Joe érzett, akinek a történetét mi Radics Bélától hallottuk. Hallottuk és talán éreztük is. Menni, menekülni, kicsúszni a hóhér kezei közül. „Hóhér, hóhér, egy kicsit még várj…” (Gallows Pole) Hetvennyolc–hetvenkilencben Béla már nem volt a csúcson, de így még hitelesebb volt.

Tetszett nekünk Hobo elmés fricskája a beatnemzedék felé: „Mondd, miért hagytuk, hogy így legyen? Van, aki hagyta, van, aki nem!” Emlékszik erre még valaki? Ezzel csaknem szinkronban volt a Beatrice „nem kell” dala. Az valaminek az esszenciája volt, de nem a tagadásé, valami másé. Csak érezni lehetett, átélni három percre, hiszen közben minden kellett. (De az most rögtön.) A mindennek jöttünk. Mind egyenként külön, külön. „A Minden kellett s megillet a Semmisem.” Nem kell! A nem kell sem kell! És mi minden még! Mennyire hatott erre a generációra a „Ringasd el magad”!”-dal? Ha nem bírod már elviselni. Ha nincs ki elringasson. Ha a gondok elharapják már a torkodat.

Ringasd el magad a kötélen lógva. Alfeled súlyán morfondírozva nézz a bitóra. Bizonyosnak tűnik, hogy akkoriban a legismertebb vers Villon híres négysorosa volt. S talán az is jellemző, hogy fontos volt a vers, a könyv. Milyen sokan lehetünk ebből a generációból, akik szinte megszállottan gyűjtöttük a könyveket, s egy ideig még áltattuk is magunkat, hogy majd elolvassuk, legalább minden tizediket. S ha nem is sikerül, a könyv mindig érték marad, „jó befektetés”, s most, hogy fűteni se tudjuk már az egész lakást, s a szemünk – s kedélyünk - egyre romlik, s érdeklődésünk is megcsappant, itt állunk a problémával: hogyan szabaduljunk meg e tehertől. A tehertől, amely nyomaszt: lám ezt sem… Erre sem jutott idő.

Hanyatt dőlök a kanapén („Ő az én kanapém…”) bámulom a plafont. Nagyszombat van. Felidézem: „Nem a halottak dicsőítik az Urat, hanem az, ki leszáll a csendességbe.” (Zsolt 115:17) A lemezlejátszón sercegve szól egy régi dal. Elvesztem, ahogy a nemzedékem is? Vagy összeránthat még minket bármi is? Csak illúzió volt, hogy léteznek nemzedékek? Nem is akarom, hogy bátyám, húgom kiváltson, a kötéltől megmentsen. Bármilyen áron? Nem, és nem is menekülök. Minek. Soha se tettem. Sápadt fény telepszik a szoba sarkába. Pont olyan, mint amilyet a szemedben láttam, mikor utoljára láttalak. Talán azt üzente: hóhér, egy kicsit még várj.

A szerző történész