Megérett az idő, tessék Uzsgorodyra magyarosítani

Igaza van Ungváry Krisztiánnak, ez valóban a klasszikus kútmérgezés minősített esete. A magyar szurkoló fogja magát – no meg persze a nagy-magyarországos molinót, sálat és sapkát –, majd elégedetten kiballag a stadionba, egyenesen azzal a céllal, hogy bosszantsa a körülöttünk élő nációk derék polgárait. S ez – kis rákosis és kádáros szünettel – Trianon óta így megy. A jeles, igazságtevő történész észrevette, hogy az UEFA kontra MLSZ birkózás, illetve hát a különféle antantokkal való civakodás pusztán a bunkó magyarok bűne, hiszen már több mint száz éve nem kértünk bocsánatot azért, hogy megszabadítottak bennünket országunk több mint kétharmadától.

„Nyilvánvaló, hogy a Nagy-Magyarország-szimbólum használata provokáció – jelentett ki Ungváry a Népszavának. – Ismerem ugyan a szurkolók érveit, hogy ez csupán egy történelmi emlék, de az a probléma, hogy a másik fél szempontjából ugyanez a jelkép ellenkező előjelű jelentést hordoz. Nagy-Magyarország a magyar szurkolók számára arról szól, hogy azt érezhessék, egy olyan meccsnek a részesei, ahol szimbolikus győzelmeket arathatnak a másik felett. (…) Nagyon nehéz meghúzni a határvonalat, hogy hol végződik a szabad véleménynyilvánítás, és hol kezdődik a közösség elleni izgatás, illetve az, ami az ízléstelensége miatt nem vállalható” – fogalmazott a történész.

Igen, Ungváry roppant ízléses. Kijelenti: „A térképről, amely a teljes Szlovákiát tartalmazza, nem mondhatjuk azt, hogy csupán a határon túli magyar szurkolókkal való összetartozásról szól.” És milyen igaza van. Bennünket még az olyan történészek tanítottak, mint a papája, akik belénk sulykolták, hogy Trianonban csupán annyi történt, hogy a sanyargatott, elnyomott nemzetiségeink nem akartak többé velünk élni. Megléptek, és gondoljuk csak meg, például mennyi villanyszámlát fizettek azóta helyettünk.

S ha már szlovákozott Ungváry, hadd meséljem el, évekig laktam a szlovák határnál, Salgótarjánban. Kiváltságosként – az STC-ben futballoztam – úgy jártunk át Somoskőújfalunál, mintha soha nem is lett volna Trianon, és akár még az eltüntetett politikust, Alexander Dubčeket is átcsempészhettük volna, már ha megtaláljuk. Többnyire magyar származású vámosok voltak ugyanis, ráadásul szurkolók. Kéthetente ők is jöttek azzal a néhány ezer honfitársunkkal, aki átjárt Fradit nézni, Dózsát szidni, Stécét éltetni.

Viszont néhány kilométerrel beljebb, odaát az „ősi szlovák földön” már kicsit sprődebb volt számunkra az élet. Az echte szlovák rendőr – nem mondom, hogy tót, mert akkor Ungváry úr teljes joggal ízléstelennek nevez, és megsértődik – a füleki vár tövében, a kocsim mellett úgy igazoltatott és méregetett, mint aki azt látja, itt egy disznó, sunyi magyar, aki azt gondolja róla, hogy ő is ott ült a Trianon-palotában hajdanán. De ettől még átjártunk barátokhoz a közeli Hajnáckára, amelynek gyönyörű „leánykori neve” Ajnácskő volt, s az egyformán iskolába készülő két gyerek – az övék és a mienk –, csak magyarul beszélt. A faluban egyetlen, ráadásul teljesen magyarrá züllött, szlovák ember élt, az északról odakeveredett erdész. Így aztán a házigazdánk legénykéje is csak akkor hallott szlovák szót, ha beutaztak valamelyik közeli-távoli városba. Ő mégis szlovák, pardon, csehszlovák volt, hiába magyarul veszekedett, kért vizet, magyarul álmodott és hallgatott. Hogy aztán melyik gyerek lett – és nem csupán egyéni sorsa miatt – boldogabb kettejük közül, nem tudom megmondani, s talán Ungváry történész úrnak erre is van valami kiváló elmélete, formulája, s majd egyszer előhozza nekünk. Mint ahogyan az elmaradt bocsánatkérést is joggal hányja a szemünkre.

S most, hogy Tarján körül járnak a gondolataim, eszembe jut egy Stécé–Csepel-meccs, amelyen a rettegett balbekkünk, a Vörös Kovács akkorát adott az akkor a válogatott körül is feltűnt Somogyi Matyinak, hogy azt még annak az unokája is örökli. Ha nem jajgat, azt hihettük volna, hogy meghalt, de kegyetlenül jajgatott, és némi ösztönös szemtakarás után valamennyien rohantunk hozzá életet menteni. A Vörös is ott sertepertélt, majd megunta a jajgatós performance-ot, és a csepeli középpályás fölé hajolt, és selymes palóc akcentussal azt mondta neki: „Ne jájjgáss! Mit jájjgátszt! Nekem is fáj a lábam, mégsem jájjgatok. Légy férfi!”

Nem hiszem, hogy Somogyi azóta bocsánatot kért volna a Vöröstől, pedig az járna neki. Mint ahogyan szomszédnépeinknek is, és sül ki az ember szeme, hogy a magyarság jobbik, ungvárys fele kivételével, erre még nem is gondoltunk. Viszont az is igaz, a nagy formátumú történésznek is illene cselekednie, még mielőtt Zelenszkij ukrán operettelnök rászólna, hogy több mint évszázaddal Trianon után itt az ideje, legyen végre férfi: magyarosítson Uzsgorodyra!

A szerző újságíró