Nem okozott, nem okozhatott meglepetést a román politikai élet reakciója, pontosabban őrjöngése azt követően, hogy kirobbant a stadionok lelátóira vitt, a történelmi Magyarországot ábrázoló molinók körüli vita. Bukarestben magyar revizionizmust, irredentizmust, gyűlöletkeltést, erőszakot, kirekesztést emlegettek az ügy kapcsán.
Már régen tudjuk, hogy minden, ami az ezer éves magyar államiságra, Szent István király országára csak egy kicsit is utal, a múltat végképp eltörölni felszólítás jegyében idegrohamot vált ki Romániában, de néhány más szomszédos országban is. Megértem, hogy senki sem szereti, ha az általa elrabolt javakra emlékeztetik, de azt azért senki se várja a károsulttól, hogy fogja be a száját és még egy Nagy-Magyarországot ábrázoló molinó erejéig se emlékeztessen a történtekre.
Arról már nem is beszélve, hogy esetünkben több mint ezer éves államiságunk történelméről van szó, tehát nem lehet a dolgok mellett úgy elmenni, mintha mi sem történt volna. Hogy miért pont a labdarúgó stadionokban emelik magasra a molinókat? Hát azért, mert minden focit szerető országban egy válogatott meccs nemzeti ügy. És ha a pályán küzdő két csapat országai között bármilyen feszültség van, akkor az a focimeccseken indulatok formájában is megjelenhet.
Hiába, a történelmet nem lehet végképp eltörölni. Emlékszem, hogy általános iskolás koromban a történelem órákat egy igen „vonalas”, mármint, az akkori kommunista rendszer elkötelezett hívének számító tanárnő tartotta. De amikor a tananyaggal a honfoglaláshoz értünk, akkor legnagyobb meglepetésünkre, az addig feszes, kijelentő mód, semmilyen vitát, ellenérvet nem tűrő hangnem alaposan megváltozott. A Vereckei-hágón keresztül, a magyar törzseknek a Kárpát-medencébe való bejövetelét hőskölteményként, karjával szélesen gesztikulálva okította. A magyarság története talán legnagyobb eseményének átélése áttörte a bolsevik ideológia falát. Nem lehetett eltörölni.
De Trianon máig idegessé teszi szomszédaink egy részét. Gondoljunk csak bele, hogy milyen nyilatkozatok hangzanak el most környezetünkben az ukrajnai háború kitörése után. „És akkor mi változik, ha felteszik a pólókra és zászlókra Nagy-Magyarország térképét? Nem adjuk vissza Erdélyt. Nem adunk vissza semmit” – mondta George Becali, a Bukarest FCSB futballklub tulajdonosa. „Ha Vlagyimir Putyin sikeres lett volna Ukrajnában, Magyarországnak már területi követelései lettek volna Szlovákiával szemben” – ezt már Rastislav Káčer szlovák külügyminiszter nyilatkozta. Ukrán részről is nem egyszer elhangzott, hogy Magyarország vissza szeretné szerezni Kárpátalját.
Helyben vagyunk. Több mint száz évvel Trianon után szomszédaink paranoiás viselkedése semmit sem változott. Trianon emléke és utóélete, esetleges következményei a mai napig meghatározzák egyes szomszédainknak a gondolkodását. Ez a mentális teher apáról fiúra száll, és mint egy börtön, fogva tartja a politikai elitet. Minden kelet-közép-európai fejleményt ezen a szemüvegen keresztül látnak és ítélnek meg.
Emlékezzünk 1956-ra, amikor Nyikita Hruscsov titokban találkozott Titóval, aki rábeszélte a szovjet pártvezetőt, hogy rohanja le a forradalmi lázban égő Magyarországot. A jugoszláv diktátor attól félt, hogy egy új budapesti kormány területi igényekkel lépne fel déli szomszédjával szemben. Vagy mi történt 1952-ben Erdélyben, amikor Székelyföld, szovjet parancsra, autonómiát kapott. A Tusnádfürdőn üdülő bukaresti funkcionáriusok az első vonattal menekültek vissza a Bukarestbe, úgymond, „mielőtt jönnek megint a magyar uralom napjai”. (A magyar autonómiát Ceausescu 1968-ban megszüntette.) Mindenről ugyanaz az egy dolog jut az eszükbe. De miért? Hiszen Európa határait ma nemzetközi szerződések tucatja garantálja. Ez nekik úgy látszik nem jelent sokat.
Az okok között kotorászva nyúljunk csak vissza ahhoz a bizonyos, fent leírt történelem órához. Mit is tanítottak akkor nekünk. A magyarok Kárpát-medencei bejövetele hősies cselekedett volt, amit a vándorlások évszázadai alatt megannyi ellenséges törzs és birodalom ellenében ki kellett harcolnia a hét törzsnek.
Mindez ellentétben áll a szomszédaink történelmi emlékezetével, bárhogyan is értelmezik is azt. És mit taníthatnak szomszédaink iskoláiban saját száz évvel ezelőtti, erős nagyhatalmi segítséggel létrehozott „államalapításukról”?
Azt biztos nem, hogy a történelmet nem lehet végképp eltörölni.
A szerző főmunkatárs