Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Elhallgató törvények

Most, a márciusi napokban gyakran eszembe jut, hogy hányszor vált lehetségessé e tavaszt szülő időszakban – és hányszor vált kétségessé –, hogy nemzetünk szabadon folytathassa állami életét. Talán most még túl merész képzelgésnek tűnhet, de nekem az a benyomásom, hogy a legfőbb tét ma is ez. Ismerem a külső erőket, amelyek egységesíteni, központosítani igyekeznek minél nagyobb területeket. Tudom, hogy ennek végső célja a világállam, amely egységbe tömöríti az egész emberiséget, s ezáltal hatalmas energiákat összpontosíthat a békés fejlődésre. Hirdetik, hogy így megszűnnek a háborúk, és eljön a jólét és béke ideje. A civitas maximának – Dante szerint – a legnagyszerűbb megtestesülése a Római Birodalom volt, s az általa hirdetett Pax Romana. Még ma is pirulhatunk Dante levelein, írásain, amelyekben VII. Henrik német királyt, majd német-római császárt ösztönzi, hogy – politikai ellenfelei kiirtásával – valósítsa meg a világállamot. (Legalább Toszkánában…)

Éppen ez a példa, s az összes többi kísérlet, ami ellenszenvet kelt bennem. Tekintsünk most el attól, hogy a Római Birodalom koránt sem terjedt ki a világ egészére – igaz törekedett rá –, de attól ne, hogy ez a birodalom is hódítással terjeszkedett, s a meghódítottakra akaratuk ellenére kényszerítette rá a berendezkedését. Ebben a rendszerben a provinciák lakói nem voltak egyenrangúak, csak ha – kivételesen – római polgárjogot kaptak. A provinciák alávetett, az adórendszerrel kizsigerelt területek voltak, amelyekre igyekeztek rákényszeríteni a római jog mellett, a római (görög) vallást, kultúrát, szokásokat, nyelvet stb. A városállamból birodalommá terebélyesedő Rómát – törvényszerűen – csak egyre határozottabb központi akarattal lehetett irányítani, egyáltalán egyben tartani. Ezt ismerte fel Julius Caesar, aki korábban évekig harcolt légióival Galliában és Britanniában, hogy ezeket a szabad területeket provinciává szervezze. Volt még néhány kiemelkedő képességű „caesar”, de aztán – megint csak törvényszerűen – jöttek a véres kezű zsarnokok, üres fejű akarnokok, és a birodalom egyre inkább egy börtön, egy elmegyógyintézet és egy bordély elfajzott elegyévé vált. Az után is, hogy az összes szabad lakos megkapta a római polgárjogot. A bukást – melynek első csalhatatlan jele az erkölcs megromlása volt – már semmi nem akadályozhatta meg, s az a bukás egy egész civilizáció bukása volt, tragikus zuhanás a sötétbe, összeomlás. A civitas maxima sorsa nagyon tanulságos: az egységesítésre, központosításra törekvő birodalmak képtelenek ellenállni a valódi kihívásoknak. Ilyen volt az akkori népvándorlás is.

Voltak még kísérletek a dantei civitas maxima megteremtésére – főleg Európában, vagy innen kiindulva –, de ezek legfeljebb ideig-óráig fennálló birodalmak létrehozásához vezettek. A bizánci császárokban is élt az igény a római nagyság helyreállítására, Nagy Károly frank király is római császárrá koronáztatta magát, aztán a német királyok közül is néhányan (német-római császárság); Napóleon a franciák császárává (de „római király” is volt), s hogy a kontinuitást biztosítsa, a római pápát hozatta Párizsba, akinek egyik címe még az ókori római időkből: pontifex maximus. A római sasok seregének zászlóin vagy éppen a caesarok ülőhelyét utánzó trónja nem hagyott kétséget a felől, hogy milyen hatalomra tart igényt. Pechjére azonban az „ismert világ” akkor már jóval kiterjedtebb volt, léteztek más birodalmak, mint például a Brit Birodalom vagy Oroszország.

A fasizmus s főleg a nemzeti szocializmus is törekedett a maga világállamának megteremtésére. Az előbbi inkább szánalmas kísérletekkel – Etiópiában, Albániában –, utóbbi azonban alaposan próbára tette a világot. Elbukott ez is, de kísérlete Európa egyesítésére olyan tragikus következményekkel járt, ami évtizedekre száműzte a közgondolkodásból a világállam tervét. Már csak azért is, mert a gondolkodó emberek belátták, hogy ennek megvalósítása szörnyű következményekkel járna. Elrémisztő volt, hogy ilyen tervekkel nyíltan már csak a kommunista Szovjetunió állt elő, amely szerencsére csak a szocialista világrendszer létrehozásáig jutott. Ez is szörnyű tragédiákhoz vezetett. A Szovjetunió bukásával és a szocialista világrendszer megszűnésével – úgy tűnt – ez a hagymázas elképzelés végképp lekerül a napirendről.

Ez persze nem jelentette azt, hogy lekerülne a napirendről a nemzetközi együttműködés. Szuverén, önálló államok szövetsége révén is. Lazább formája ennek az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ), erőteljesebb például az Európai Unió. Előbbi az összes tagállamának jogegyenlőségén és szuverenitásán alapul, továbbá a nagy és kis nemzetek egyenlő jogain. Utóbbi alapokmányaiban is ez szerepel, igaz, cél az integráció is, ami csak a szuverenitás egyes elemeinek az unió vezető testületeire történő átruházásával lehetséges. És ez már problémákat szül, főleg ha a megszámlálhatatlan uniós intézmény talaján kinő egy – a tagállamoktól elszakadó – bürokrácia, élén a saját hatalmát állandóan növelni akaró uniós vezető réteggel. Ezek „természetes” igénye, hogy mind nagyobb és erősebb hatalmuk legyen a tagállamok felett. Így történhet meg, hogy a Brüsszelből ők már nem szuverén, önálló államokat látnak, hanem provinciákat. Feladatuknak nem az együttműködés megszervezését tartják, hanem az akaratuk rákényszerítését a provinciákra. Ez a birodalmi logika. S ha a tagállamok („provinciák”) lakói vonakodnak feladni önálló akaratukat, vallásukat, kultúrájukat, vagy éppen jogokat, szabadságot, szuverenitást követelnek – megtorlással fenyegetnek. Zsarolnak. Megbélyegeznek. Nem engedélyezik a jogos források felhasználását. „Kiéheztetnek.”

Régebben katonaságot küldtek. A júdeai római büntető hadjárat, melynek során Krisztus után 70-ben lerombolták Jeruzsálemet, ebből a szempontból alig különbözik a németek bosszújától a varsói felkeléssel szemben (amely után a földdel tették egyenlővé a lengyel fővárost) vagy a szovjetek 1956-os magyarországi intervenciójától.

Márciusban ilyen tájt többször is sorsdöntő események határozták meg, hogy képes lesz-e nemzetünk szabadon, legalábbis önállóan dönteni sorsáról, vagy csak valami provincia lehet. Mindjárt itt van a nagy reményekre feljogosító 1848-as esztendő. Petőfiék vitézkedése Pesten és Budán, s aztán március 17-én gróf Batthyány Lajos kinevezése az új magyar felelős kormány élére! A lázas munka a modern, polgári Magyarországot létrehozó alaptörvények megalkotására. Április 11-én már szentesíteni is lehetett. Mennyi hit és remény egyesült akkor teremtő energiává. Nem provincia leszünk, hanem szabad ország! Csalatkoznunk kellett: Bécsből csak provinciának tűnt Magyarország, s a szabadság ellen összefogtak Oroszországgal.

Egy későbbi márciuson, 1919-ben már egy szedett-vedett bűnbanda ragadta magához a hatalmat Budapesten. Ezek a kommunisták még büszkén hirdették a világállam létrehozását, a világforradalmat. Ennek még talán provinciája sem lehettünk volna, mégis voltak hívei, akik könnyen odadobták volna a nemzetet és az országot egy ilyen agyrémnek. Nem sokkal később, 1944. március 18-án Horthy Miklós kormányzó Klessheimben szembesült azzal a ténnyel, hogy a németek megszállják Magyarországot. A kormányzó tisztában volt ennek következményeivel, de ami március 19-e után történt, azt biztosan nem látta előre. Ezek közül csak az egyik, hogy a világuralomra törő két rivális Magyarország földjén vívta egyik legpusztítóbb véres csatáját.

Március van most is. A remény, a bizakodás ideje. Mit hoz a jövő, nehéz megmondani. Mindenesetre kiábrándító, hogy ennyi történelmi tapasztalat után még mindig van táptalaja a birodalmi logikának. Él a világállam szelleme is, csak globalizmusnak hívják. Ugyanakkor felháborító, hogy a megmaradás jegyében újra és újra erőnk jelentős részét a védekezésre kell összpontosítanunk. S még a fegyverek is szólnak a szomszédban. Vigyázzunk: háború szüli a birodalmakat, és háború idején nemcsak a múzsák, de a törvények is elhallgatnak.

A szerző történész