A selyem topánka

Tizenéves leányka sír Bangkokban a legkáprázatosabb műemlék, a királyi palota épületegyüttese, pontosabban a látnivalók fénypontja, a Wat Phra Kaeo-templom bejárata előtt, amelyben a hetvenöt centiméter magas Smaragd Buddhát állították ki aranyernyő alatt, aranyozott oltárra helyezve. E törékeny figurának mindennél nagyobb természeti erőt tulajdonítanak.

Szerelmi búbánat járja át a síró leányka lelkét, avagy a nagy forgatagban elvesztette tán az övéit? Mi tagadás: vigasztalhatatlan. Hamarosan kiderül azonban, hogy miért hullajtja a könnyét: ellopták a selyemtopánkáját, amelyet a templom bejárata előtt vett le a lábáról. A szakrális helyre belépni tudniillik csak cipő nélkül szabad! Kívül sorakozik nagy rendben az erre a célra épített rekeszekben a lábbelik sokasága. Innen emelte el a topánkát a tolvaj.

A napokban híre járt, hogy elloptak Budapest belvárosának egyik üzletéből egy négy és fél millió forint értékű sportcipőt. Lopás itt, lopás ott, de – ahogy a francia mondja – quelle différence: micsoda különbség. A leányka lelkét érte sérelem, az üzlet tulajdonosának a zsebe bánta.

Molnár Ferenc írja egy helyütt: „Lopni valami nagyon vidám és mulattató dolog lehet. Talán oly vidám, oly mulatságos, s oly boldogító, mint amilyen borús, szomorú és keserű az ellentéte.” Némelyek valóban élvezetből teszik, és nem mindenki lop azért, mert rászorul. De lopni akkor is bűn, ha csak játékból vagy hősködésből teszi az ember. Akárhogy vesszük: a tolvaj az tolvaj, akár keveset lop, akár sokat. Az értéktől függetlenül mindig tolvaj a neve. Előfordul azonban, hogy a kárt szenvedett ember biztonságérzete inog meg.

Egy anekdota szerint tolvaj lopódzott be számos keleti monda hősének, a 14. században élt Naszreddin Hodzsának a házába. „Uram – súgta a felesége –, tolvaj jár a házunkban.” Mire Naszreddin: „Csitt, meg ne moccanj, hátha talál valamit, amit majd elvehetünk tőle.” Tolvajtól lopni nem bűn – olvastam egy helyütt. Nézőpont kérdése. Hovatovább: csak egy enyveskezű érzi tulajdonának azt, ami nem az övé. A közmondás szerint alkalom szüli a tolvajt. Hogy aztán jobb koldusnak lenni, mint szajrésnak? Döntsék el maguk a koldusok.

Dosztojevszkij azon töprengett, hogy a világon sokkal több a tolvaj, mint a nem tolvaj, és hogy nincs olyan becsületes ember, aki életében legalább egyszer ne lopott volna el valamit. Ezzel az állítással nem lehet vitatkozni.

Sokak szerint – magam is úgy vélem –, az emberi élet legdrágább kincse mégis az idő. Az a nyersanyag, amiből összeáll az élet. Semmi sincs, amiből kevesebbel rendelkeznénk, és ami értékesebb lenne, mint az idő. És az ellopott idő pótolhatatlan! Wass Albert szellemes mondását idézem, aki a szocializmus lényegét anno így fogalmazta meg: „Ami azelőtt jó volt, az most rossz. Ami azelőtt okosság volt, az most lopás, s ami azelőtt lopás volt, az most törvény. S mindezt együtt úgy hívják, hogy szocializmus.”

Jegyzetem írása közben jutott a tudomásomra, hogy elkapták a belvárosi cipőtolvajok egyikét. (A társa szökésben van.) De a cipők még nincsenek meg.

Hogy mi történt a modern Hamupipőkével a Wat Phra Kaeo-templom bejárata előtt? Csak remélni merem, hogy abbahagyta a sírást, és ha mezítláb is, megtalálta a barátnőit vagy a családtagjait. Eközben egy modern „királyfi” talán a segítségére sietett és meglepte egy új selyemtopánkával, ami – ahogy a Grimm testvérek meséjében áll – illett a lábára.

A szerző újságíró