Az irodalom és erkölcs kapcsolatáról gondolkodva már föltettük a kérdést, hogy lehet-e ideológiai célok szolgálatába állítani a művészi igazmondást. Kányádi Sándort idézve most a „nemzeterkölcs” fogalma jut eszünkbe. Mellette a „cselekvő erkölcs” jegyében megfogalmazott minőségelv, amelyet – az illyési „cselekvő irodalom” mintájához hasonlóan – Németh László is képviselt. A babitsi elvet egyrészt megtartotta, azonosulva a Jónás könyvében jelzett szerepfelelősséggel – „vétkesek közt cinkos, aki néma” –, másrészt túl is lépett „a szó tiéd / a fegyver az enyém. / Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem” belenyugvó filozófiáján. Hiszen a szó maga is lehet fegyver.
Az idén 140 éve született Babits Mihály a Jónás imájában már ugyanezt a szóval cselekvést hangsúlyozta; és A madár, fiaihoz című Tompa-vers üzenetét 1939-ben ismét aktuálisnak tartva, a Csak énekeljetek! című cikkében arra figyelmeztetett – a „véres hírek tábláit lesve” –, hogy a Múzsáknak nem szabad hallgatniuk. „A versekkel nem bír a háború.” S még találóbb Babits másik, ez időben született esszéjének (A háború háborúja) megállapítása, miszerint a pacifista hangok azért bátortalanok, mert „az emberek észrevették a háborúk mögött a másik, rejtettebb háborút: (…) az Ember harcol valami ellen, amit magában hordoz, és amitől szabadulni akar. (…) A harc voltaképpen a harc mögött folyik, s nem az országhatárok fontosak, hanem a szellemi határok.”
Babits ezt 1939-ben írta. Hogyan láthatta több mint hetven évvel előre, hogy a látható háború mögött van egy láthatatlan, és hogy az ember épp az ellen harcol, ami nem kívül van, hanem belül? S hogy a szellemi határok megszűnésével (vagy lerombolásával) nemcsak a műveltség válik fiktív fogalommá, hanem a minőség sem számít, és az erkölcsi értékrendszer sem számít?
Az irodalmat egy ország szellemi színvonalát mérő, legjobb jelzőrendszernek tekintő Németh László életművében nemcsak a műveltség és minőség kapcsolódott össze, hanem a minőség és erkölcs is. Béládi Miklós megállapítása szerint életművéhez az a majdnem fél évszázadra kiterjedő nemzeti-társadalmi válságperiódus adta a történelmi, emberi és irodalmi felszólítást, amely a nemzeti létezés és azonosság, az erkölcsi értékrendszer, az irodalom feladata mentén fogalmazódott meg.
Majdnem kilencven év telt el azóta, hogy Németh László 1934-ben a mellett foglalt állást, hogy az írónak minden körülmény között „érdemes” cselekednie, ezzel pedig úgynevezett „világnézeti filozófiát” képviselt. Ember szól az emberhez, személyiség fordul a személyiséghez; életművének vezérgondolatai pedig (úgymint a példaember, a minőségi társadalom, az öntudatra ébredő nemzet) – Béládi szavaival – „ebből a személyiséghez fordulásból nyerik világnézeti tartalmakon átütő, morális vetületüket”. A „magyar modellként” ismert példája nem politikai program volt, hanem művelődési idea és erkölcsi eszmény. A szinte platóni mélységű „minőség forradalma” számára azt jelentette, hogy csak úgy lehet előnyös helyzetbe kerülni Európában, ha művelt emberfők élnek minőségi életet.
„Írásaiból az erkölcsi igényesség és komolyság levegője csapta meg az olvasót. Igazán nem volt mindennapos tünemény az, hogy a szellemi hódításvágy és nyitottság a jellem és magatartás korán észlelhető aszkétikus szigorával fonódott össze műveiben, amint az sem, (…) hogy állandó küzdelmet folytat saját meghasonlottságával, lelkének démonaival, ami mögött a figyelmesebb olvasó az emésztő transzcendenciavágyat fedezhette föl. Az írások rejtettebb részleteiből egy különleges személyiség körvonalai bontakoztak ki, mintha Pascal és Gandhi lelke költözött volna protestáns vidéki magyar bőrébe, olyan emberébe, akiből Ady magyarságtudatának szenvedélye tör elő, összefonódva az erkölcsi kényesség és vívódás érzületével.”
Bertha Zoltán (a fent idézett Béládi Miklóshoz hasonlóan) szintézisteremtő-nemzedékszervező írónak tekinti Németh Lászlót, aki a „mindentudás igézetével” fölfegyverkezve szeretett volna hatni egész nemzetének műveltségére, eszményeire, gondolkodás- és viselkedésmódjára s a mindezt visszatükröző irodalmára. Tette ezt úgy, hogy „a nyugatos műveltségideál és a nemzeti-erkölcsi mélységtapasztalat, nyitottság és kötődés, európai és magyar ihletettség – a hűség és az emelkedés üdvösségtani dimenziói” forrtak össze nála. Erkölcsi világnézete mutatkozott meg „harmadik utas” elképzelésében vagy a „minőség forradalmának” koncepciójában.
S amikor Babits azt írta, hogy „a versekkel nem bír a háború” – legyen az most vérre menő vagy az ideológiák szintjén zajló háború –, azt is üzente (a versek jelentését kivetítve mintegy az egész irodalomra, műveltségre és erkölcsre), hogy az irodalmi narratívák a megértést is szolgálják. Még egy 1932-es korai esszéjében írta Németh László, hogy azok segítenek megérteni „Európa vajúdását s benne a miénket” – noha most már nem vajúdásról, hanem haldoklásról van szó. Elénk rakják „a kottát, amelyből a népek polifóniájában játszanunk kell”, és elindítanak „a nemzeti önismeret útján”.
A „népek polifóniájában” és a „láthatatlan háborúk” zűrzavarában igen könnyű eltévedni a nemzeti önismeret (és egyáltalán az önismeret) útján. Görömbei András az Ady „elveszünk, mert elvesztettük magunkat” tragikus és figyelmeztető „sorslátásában nevelkedett” Németh Lászlóról írta, hogy nemzetféltő értékrendje azzal is magyarázható, hogy szellemi kibontakozása közvetlenül Trianon után kezdődött meg. Most pedig – úgy tűnik – közvetlenül Európa „Trianonja” előtt állunk, de ezt nem Párizsból vezénylik, hanem egy óceánnal arrébbról.
A szerző irodalomtörténész