Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Megvilágosodás

KÉTPERCES

J. Károly egy reggel arra ébredt, hogy megvilágosodott. S nem kivilágosodott, mint például az égbolt, hanem olyan állapotba került, mint amikor egy kicsit többet ivott a kelleténél.

A kicsit többet ivásról egyébként már csak egészen halvány emlékei voltak, ellentétben néhány ismert emberrel, köztük a tévében is látható közemberekkel, akik a köz helyett inkább a saját és az ital- vagy egyéb számláikat fizetők érdekeit képviselték, viszont J. Károly nem volt ismert ember, szűk körben sem, és onnantól kezdve, hogy Karcsi, a teknős is a háztartása része lett, szinte majdnem absztinens volt.

Nem a teknős tiltotta meg neki, hogy néhanapján fölbontson egy sört, mert nyáron vagy egy kiadós vacsora után ezt meg is szokta tenni. Ez a „majdnem” kategóriájába tartozik, mert nyár csak évente egyszer van, bár akkor sokáig, kiadós vacsora sincs sokkal többször, de akkor csak rövid ideig, aznap este és másnap, amikor begörcsöl az epéje.

A teknősnek tehát nincs sok köze J. Károly majdnem absztinenciájához, azt sem tudja, milyen komlóból terem a sör, ő csak a salátát, a sárgarépát meg a többi zöldséget ismeri. Másnapos egyiktől sem lesz az ember, legfeljebb a többi zöldségtől, amit a közemberek kitalálnak. A teknősnek csak ahhoz van köze, hogy J. Károly nagyjából ekkor jött rá életének a hiábavalóságára. S ezért vette a teknőst is, hogy valakiről gondoskodni tudjon, ha már a büfés Eszter meglehetősen kevés jelét adja annak, hogy szeretné, ha J. Károly gondoskodna róla.

Nem volt illuminált, viszont egy illuminációra ébredt, mert a világ misztikus egységét tapasztalta meg. Nem olyan dolgokat, hogy esik az eső, vagy nem esik, hogy ismét tömve van a villamos, hogy a múlt héten még más összeg szerepelt az árcédulán, mert ezeket a testi szemével látta és a testi bőrével érzékelte.

A világ misztikus egysége csakis a megvilágosodás révén tapasztalható meg, például, hogy J. Károly nyolcvan kiló húsból, vízből, zsírból és csontból huszonegy gramm fénnyé változik. Vannak, akik ezt léleknek hívják, Eszter is beszélt neki egyszer róla, de J. Károly szerint nincsen lélek, csak vágyak vannak, és amikor már nincsenek vágyak, akkor a fény van.

Ez a megvilágosodás, hogy nincsenek vágyak. S ha nincsenek vágyak, akkor nincsen szenvedés. Ha pedig nincs szenvedés, akkor nincsen félelem sem. Egészen logikusnak tűnik, noha J. Károly tud olyan emberekről, akik nem félnek, mégis dagadnak a vágyaktól, és hogy kielégítsék azokat, másoknak okoznak szenvedést.

Például most is ilyen emberek irányítják az eseményeket, mert ők még nem világosodtak meg, csak függők. Függőségük miatt halálos jelenlétté válik már az is, hogy léteznek. Ráadásul demens egyének is vannak közöttük. Ők már majdnem megvilágosodtak, de nem tudnak róla.

Szóval, amint kivilágosodott az égbolt, J. Károly szeméről is lehullott a fátyol. Látta ugyan a szmogot is, ez kissé homályossá tette a látást, viszont felfedezte magának a harmóniát. Ránézett Karcsira, és tudta, hogy a teknős már eljutott a nirvánába.

Amúgy ezt a nirvánát is összekeverik a nihillel a hatalomtól beteges, mindig mások alakjába bújó arcnélküli mániákusak. A teknősnek nincs semmire sem gondja. Nincsenek illúziói. Nem vesz tudomást az időről. El lehet neki hinni, hogy ha kifejezéstelen arcot vág, tényleg nem gondol semmire. Ha J. Károly beszélné a teknős nyelvét, még tanácsot is kérne tőle.

Ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen nem is ő lett illuminált, hanem a teknős, noha szemmel láthatóan még nem volt fényből, de lehet, hogy másnap már világítani fog, és akkor spórolhat az áramon. Ő csak Karcsi harmóniájából szeretett volna egy kicsit magának is, hogy ne féljen a szenvedéstől.

Amikor a büfés Eszter megkérdezte tőle, hogy érzi magát, J. Károly csak annyit válaszolt, hogy a legjobb az lenne, ha holnap nem a munkahelyükre jönnének, hanem elmennének együtt a nirvánába. Ott biztosan nincs se háború, se infláció.

„De tudja, Károly, hogy nem vihet magával?! Külön-külön kell mind a kettőnknek eljutni oda” – figyelmeztette Eszter mosolyogva. Nem tudta elképzelni, mi történhetett a férfival.

„Külön-külön? – hökkent meg J. Károly. – De hiszen akkor én még nem állok készen rá! Nem tudnék lemondani róla, hogy együtt várjuk ki a békét.”

A szerző irodalomtörténész