Magyar dilemma

Elkezdeni egy háborút sokkal könnyebb, mint befejezni. Mi magyarok szeretjük hangsúlyozni, hogy végzetes háborúinkat mind ránk kényszerítették – esetleg „belesodródtunk” –, s nem is járunk messze az igazságtól. Erős tapasztalatunk, hogy ha már belekeveredtünk, a háborúból kilépni – kiugrani – nem tudunk, mert valójában csak átállni lehet, az meg végképp nem megy.

Az első világháborúba Ferenc József vitt minket, aki mindent megfontolt és meggondolt, és nem is leplezte, hogy a döntést egyedül ő hozta meg. Híres szózatában is leginkább csak a Mindenható előtti felelősségét és saját nyugodt lelkiismeretét hangsúlyozta. Ma, amikor a „Nyugat” fegyverekkel kíván békét teremteni „Keleten”, tanulságosan csengenek az agg uralkodó szavai: „Fegyveres erővel kell tehát államaim számára a belső nyugalmat és az állandó külső béke nélkülözhetetlen biztosítékait megszereznem.” Szavai nyomán nagy volt a fogadkozás, talán tizennégy nyarán még voltak mosolygós bevonulók is, de az érzékenyebb emberekben már akkor ott bujkált a kétely és a félelem is.

Végül két markáns álláspont kristályosodott ki. Tisza Istváné, aki a kiutat a győzelemben látta – s ennek jegyében a végsőkig feszítette a húrt –, és Károlyi Mihályé, aki a feltett kéz politikáját képviselte, fel sem fogva, hogy ez milyen kiszolgáltatottsággal jár. Örök magyar dilemma: kilátástalan harc a méltó megmaradásért vagy önfeladás és méltatlan béke. A kettő együtt hozta el az összeomlást 1849-ben, 1918-ban és 1945-ben is, sőt 1956-ban is. De az összeomlásokból mindig kisarjadt az élet. Talán mert megmaradt a dac, ami éppúgy lehet az életösztön forrása, mint a megalkuvás.

A Magyarországra kényszerített háborúk megakasztották az evolúciót, a békés társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális fejlődést. Az evolúció fokozatos, erőszakos megrázkódtatásoktól – „ugrásoktól” – mentes folyamatos fejlődést jelent. A meghatározás minden eleme fontos. Ilyen fejlődésen ment keresztül Magyarország a középkorban Szent Istvántól Hunyadi Mátyásig. Ezt az evolúciót akasztotta meg a török háború és Mohács. Nagy csoda, hogy ezt az ország is, a magyarság is túlélte. Mária Terézia alatt elkezdték őseink az építkezést, s aztán a reformkorban egy nagyszerű nemzedék megalkotta a modern magyar államot és nemzetet. Forradalomként ünnepeljük március tizenötödikét, s jól tesszük, de azért tudjuk, hogy nálunk még a forradalom is az evolúció szerves része. De aztán jött a háború. Jöttek Habsburg-zászló alatt osztrák–németek, csehek, olaszok; jöttek horvátok, szerbek, szekercés románok. S végül jöttek az oroszok. Úgy tűnt, oda az ország, s odalesz a magyar is. Megakadt az evolúció. A kételyek is felhorgadtak. Kossuth vagy Széchenyi? Mi is felelősek vagyunk a háborúért? Tán polgárháború volt, nem is szabadságharc? S hogyan tovább? Turin vagy Döbling? Ennyi a választék? „…a nemzet áll fagyottan / Tompa, zsibbadt fájdalomban”.

Nem ennyi volt. Adódott még egy lehetőség. Nem adták ingyen, egy nemzet makacs, dacos, magányos ellenállása szülte az esélyt. Meg a szerencse és az isteni Gondviselés. Vagy a megalkuvás, gyengeség, politikai vakság. „Kiegyezésnek” mondjuk azt a történelmi fordulatot, amely politikai kiindulópontja lehetett egy minden területre kiterjedő evolúciónak. Sajnos éppen politikai értelemben bizonyult merevnek az a rendszer, amelyet 1867-ben megalkottak. Gazdaságilag, kulturálisan és bizonyos mértékig társadalmilag is nagyszerű, békés és folyamatos fejlődés történt. Egy emberöltő elteltével egyre sürgetőbbé vált volna a politikai előrelépés is, de a politikai elitet fogva tartották a fenyegető veszélyek. Ezek között a leginkább nyomasztó a nemzetiségi kérdés volt, hiszen a huszadik század első évtizedére már megfogalmazódtak a szerb (délszláv), román és cseh területi igények a Magyar Királyság rovására. Ott lebegett Közép-Európa felett a pánszlávizmus orosz birodalmi eszméje is. Tisza István bízott az Osztrák–Magyar Monarchia életrevalóságában és az evolúcióban, mint amely megoldja ezt a kérdést is. Alapvetően a józan belátás révén, hogy például egy erdélyi románnak vagy tengermelléki horvátnak jobb az Európa centrumához tartozó Osztrák–Magyar Monarchiához tartoznia, mint a balkáni Romániához vagy szerb dominanciájú délszláv államhoz. Volt ebben logika, még esély is. Egyetlen módon lehetett ezt megakadályozni. Háborúval. A háborút Masaryk és Beneš szellemileg előkészítette, Szerbia Oroszország támogatásában bízva kiprovokálta. Ferenc József pedig megüzente. Sajnos a nevünkben is.

A következmények a mai napig felfoghatatlanok. Egyetlen pozitívumba lehetett kapaszkodni: Magyarország – legalábbis ami megmaradt belőle – független állammá vált. Ezzel egyszersmind kisállammá is. Nyolcmillió lakosa volt 1920-ban, a trianoni békeszerződés aláírásakor. Ausztria mellett a régió legkisebb államává vált. Ez megemészthetetlen volt, hiszen Szent Istvántól – így vagy úgy – a Magyar Királyság a régió meghatározó országa volt. Bécsből, Londonból, Párizsból vagy Washingtonból ez talán nem látszott, de Pozsonyban, Kolozsvárott, Szabadkán, Munkácson, Budán és Pesten ez nyilvánvaló volt. A független – zsugorított – Magyarország célja nem lehetett más, mint a korábbi állapot helyreállítása. Lehetőleg békésen. Az igazság hangsúlyozása (Igazságot Magyarországnak!) összefüggött az erő hiányával. Nem rossz csere ez, csak nem szokott eredményes lenni. Mit lehetett tenni? Szövetségeseket keresni a nagyhatalmak között. Találtunk: Olaszországot és Németországot. Mindkettőnek nagy céljai voltak, mindkettőhöz oda lehetett illeszteni a magyar célokat. A Berlin–Róma-tengely hamarosan uralta egész Európát. (A britek nem paroláztak.)

Magyarország közben megint nekiveselkedett, s elindult a huszadik századi evolúció útján. Megszervezte gazdaságát – az európai középmezőny élére lépve –, kiépítette a kor színvonalán modern társadalombiztosítási ellátó hálózatát, világszínvonalú oktatási rendszerét, tudományos bázisát, pezsgő kulturális életét. A belpolitika megint lemaradt egy kicsit, de a harmincas években ez már inkább előny lett, mint hátrány. A nemzeti szocializmushoz, fasizmushoz, kommunizmushoz, falangizmushoz s a balkáni álparlamentarizmusokhoz képest az utolsó békeévig (1938) minden hibája ellenére Magyarország jó úton haladt. Még a sokat szidott nyílt szavazást is felszámolták, igaz egy vitatható plurális választási rendszerrel helyettesítve azt. Napirenden volt a földreform és sok minden más. Idő és béke kellett volna az evolúció beteljesítéséhez. Még a legfőbb célt, a magyarság újraegyesítését is jelentős mértékben sikerült elérni. És akkor jött megint a háború. „Belesodródtunk”. Ok, ürügy és alkalom volt. Mérlegelni kellett. Ez győz vagy az? Ide vagy oda?

A magyar dilemma része ez is. Viszont velünk a két világháború tudatosította: nincs olyan helyzet, ami igazolja az olyan háborúba lépést, amelyet általunk befolyásolhatatlan erők vívnak. A második világháborúban valószínű pusztulásunkhoz vezetett volna a németek győzelme, ugyanakkor szörnyű alávetettségünket eredményezte – még évtizedekig nyögjük – az oroszok győzelme. Azelőtt Trianont kaptuk a franciáktól, angolszászoktól, ne is folytassuk. Ezért vagyunk a végsőkig – a közvetlen önvédelem szükségességéig – a háború ellen. Ugyanakkor elismerjük mások jogát az önvédelemhez.

A háború már folyik, éles karmait belénk vájta. Rántana magával a pusztulásba. Engedjünk, vagy szegüljünk szembe? Válasszuk a saját akaratunkat felfaló háborút, vagy tartsunk ki a kilátástalannak tűnő, de egyetlen méltó álláspont, a béke mellett. Hogy átalakult a magyar dilemma száz év alatt! Vagy a lényege éppen ugyanaz? Az biztos, hogy a karmos rém ereje és elszántsága fenyegető. S lehet még ijesztőbb is. Viszont nekünk olyan tudás van a birtokunkban, amely a politikai döntést az erkölcs tartományába utalja. Ez az erő biztosítja, hogy legyen bármekkora a politikai (gazdasági) nyomás, a jelenlegi konfliktusban megingathatatlanok maradunk a béke iránti elkötelezettségünkben.

A szerző történész