Egy fehér szegfű

Naponta a leányfalui templom mellett autózom el, ahol Puszta Sándor negyvenhat évig volt plébános. Annak idején a virágokról készültem riportkönyvet írni, és ezért kerestem fel a költőt. Negyven éve, egy márciusi napon, hetvenegy éves korában hunyt el. Most, hogy ez az évforduló eszembe jutott, nagyon közelinek érzem azt a napot, amikor ott ültem vele szemben, és a virágokról beszélgettünk.

Egyike volt azoknak, akik Kosztolányi Dezsőt halála előtt néhány nappal a kórházban felkeresték. Később aztán megrendítő írásban emlékezett vissza arra az órára, ami a végső búcsút jelentette.

Amikor először jártam Leányfalun, mindjárt bevezetett a belső szobába, és megmutatta a nagyfejű napraforgókat a vázában. „Ezek szebbek, mint Van Gogh-é – mondta. És meg is magyarázta, hogy miért. – A mienk világosabb, mint az övé és szebb a belseje. Választékosabbak a tányér körül elhelyezkedő levelek. Gótikusabbak. A napraforgó a virágok Prométheusza. Oda van láncolva a földhöz, pedig úgy menne, vinné magával a földet.” A rózsát nemes virágnak tartotta, amely követeli, hogy egyeduralkodó legyen. De jóból is megárt a sok – vallotta. „Egy szál, az igen!”

Virágos emlékeiről faggattam. 1937-ben vagy ’38-ban őt kérte fel a Magyar Rádió, hogy írjon a mezők virágairól. Bajor Gizi mondta el a gondolatait, akivel jó barátságban voltak. Több irodalmi cercle-én közösen szerepeltek. Puszta Sándor egy fehér szegfűre is emlékezett. 1933-ban Kosztolányi Dezsőt meghívta a Székesfehérvári Vörösmarty Irodalmi Kör. A költő szokatlanul korán érkezett, és nem tudtak vele mit kezdeni. Abban az időben Puszta Sándor a püspökségen élt és dolgozott mint fiatal pap, és tagja volt az irodalmi társaságnak. Hatkor kezdődött az est. Kettőtől hatig kettesben beszélgettek. Puszta többször felkínálta költőtársának, hogy hozat bort, de Kosztolányi bort sohasem ivott. Csak a feketét fogadta el. A négy óra alatt többször felugrott és kiment. Puszta nem tudta mire vélni ezeket a felugrásokat. De Kosztolányi jókedvűen beszélgetett. A kávén kívül nem igényelt semmi mást. Se sétát, semmit. Miközben körülöttük a város előkelő hölgyei, a háziasszonyok serénykedtek, ők ketten csak cseverésztek.

Aztán elkezdődött az est. Kosztolányi kihúzott egy szál fehér szegfűt a vázából, és fekete zakójára tűzte. Fehér csokornyakkendőben feszített. Puszta elegáns embernek tartotta, szerinte volt valami clownos az arcában, ugyanakkor azonban szép is volt ez az arc. Kosztolányi felült a pulpitusra, elhangzott a bevezető, amit róla mondtak, aztán ő következett. Két verset olvasott fel, de csalódást okozott. Egészen más volt, mint akivel Puszta délután csevegett. A csalódást elsősorban nem a monotonság, hanem a látszólagos közöny, a fáradtság okozta, mintha kissé lebecsülte volna a hallgatóságot. Utána diszkrét taps következett.

Ezt követően Kosztolányi letette a papírlapot, egy kicsit megigazította a csokornyakkendőjét, a szegfűt, odatámaszkodott a zongorához, és elkezdte mondani fejből az Ilonát. „Lenge lány, / aki sző, / holdvilág / mosolya: / ezt mondja / a neved, / Ilona, / Ilona…”

Leírhatatlan volt a hatás! A vacsoránál azt követelte, hogy Puszta Sándor üljön mellette, és még egyszer elmondta a jelenlévőknek – most már ülve – az Ilonát.

Szerény adalék ez a papköltő és Kosztolányi Dezső emlékezetére.

A szerző újságíró