Futballnyelvsirató

A sportközvetítéseket hallgatva kijelenthetem, hogy a baromság öröklődik, ezért örök. Mert a riportert senki nem inti, senki nem korholja, senki nem veti a szemére a szavait, és még a demokratikus szakszervezetek sem rendeznek sápadt tüntetést amiatt, hogy miket beszél ez az ember. Pedig a pedagógusok bátor szervezete joggal tiltakozhatna, részben persze saját tagjai ellen, hiszen azoknak is van némi részük a magyar nyelv züllésében.

De nem, mindenki hallgat, még a riporterfiókák főnökei is csak azt jelentik be diadallal, hogy felnőtt egy tehetséges új nemzedék, amely joggal követel magának helyet a stadionok riporterállásaiban.

És aztán a tehetségek egymást fertőzik meg. Társaiktól hallják irigykedve, hogy a színes bőrű középpályás Galliából érkezett – egyébként ez a legújabb torzszülött, amelyet egyszer ugyan el lehet adni, de aztán soha többet. De hát ezt hallják, látják, ezt kapták útravalóul tőlünk, elődeiktől. Akár még fel is néznek, fel is néztek ránk, ősmarhákra.

Egykoron, a kétszázezres Népsport idején Várkonyi kolléga, az egyre színesedő futball-labdák idején, azt találta írni, hogy hálóba került a pettyes. Izgalmas, érdekes megjelenítése volt ez a gólnak és a labdának, amelyet aztán igen sokan átvettek, de Várkonyi Sanyi ezt soha többé nem írta le.

Pedig oly korban is éltünk ezen a Földön, amikor a hétköznapok és a meccsek szürkeségét igyekeztünk színes ceruzákkal átrajzolni. Csak úgy nyüzsgött a sok-sok luzitán és szkipetár, egymást taposta a helvét és a gall, ám ez csak sovány alosztálya volt mindennapos ökörségeinknek. Persze, óvatosan, hogy meg ne sértődjön, egy-egy ostobaság láttán szóltunk is egymásnak, ám, mint az tudható-látható, a baromság örök, a baromság elpusztíthatatlan, a baromság szaporodik.

Amikor egyik sorstársunk azt merte jelenteni Vácról, a Fradi-meccsről, hogy a Duna-partiak megérdemelten szereztek újabb gólt, megérdeklődtük tőle, hogy melyik Duna-parti csapatra gondolt. Elvégre mindkét várost érinti a folyó. De ettől még – ha nem is a Népsportban – a part maradt, sőt kiszélesedett. Lett Rába-, Hernád-, Rajna-, Balaton- és ki tudja még milyen part, ezeket hagytuk mi örökül gyerekeinknek. Önmagában is tetemes mennyiségű ostobaságot, amelyet aztán ők jócskán megfejeltek.

És ki mondja meg nekik – persze kioktatás nélkül, nem felsőbbségesen –, hogy normális ember úgy nem beszél, hogy holnap a matyóföldi alakulat és a cívisvárosiak randevúján dolgozom? Lesz játékszer, támadószekció és egy-egy hálóőr is. És lesz a sípnak gazdája, no meg két tréner – mint a lovaknál –, és megeshet, hogy valamelyik alakulat bezsebeli mindhárom pontot.

Úgyhogy jó lenne bölcsen, csendesen, kockás inges tüntetés nélkül elmagyarázni – mielőtt még Karácsony Gergely nem öli meg a futballt, és nem csinál hangyatojás-keltető állomást a stadionokból, csinos kis táblákkal a gyepen –, hogy vigyázni kell a nyelvre, a magyar nyelvre. Jobban, mint az ellenfél legveszélyesebb csatárára, hagyományosan mondva, a gólvadászra. Mert ez a nyelv a miénk, néhányunké, pár milliónké, kár lenne, ha előbb halna meg, mint a magyar foci.

A szerző újságíró