Naponta szembesülhetünk vele, hogy az információ kultuszában mind nagyobb szerepet kap a dezinformáció kultúrája (értsük a „kultúra” alatt a „művelést” – de nem a műveltséget vagy a „gyakorlatot” – de nem az igazságelvű gyakorlatiasságot vagy pragmatizmust). Az információ ugyan azzal az illúzióval kecsegtet, hogy általa valamilyen tudás birtokába kerülhetünk, a „tudomásom van valamiről” nem jelenti azt, hogy „valódi tudással rendelkezem felőle”.
Erről a filozófus, pszichológus és szociológus Erich Fromm írt az 1976-ban megjelent (és magyar nyelven 1994-ben kiadott) Birtokolni vagy létezni? című munkájában – s a szerzőt jól ismerhetjük két korábbi sikerkönyvéről is (A szeretet művészete, Menekülés a szabadság elől). Az információ valamit pusztán a tudomásunkra hoz, és önmagában egyáltalán nem garantálja a tudást, a dezinformáció pedig eleve a nem tudás érdekében működik. Fromm egyébként a tudatlanságot (a beavatottak számára) éppoly jónak tartotta, mint a tudást (hiszen mindkettő a megismerési folyamat része), viszont éles különbséget tett a mélyebb és a több tudás között. „A létezés módjának legfőbb célja a mélyebb tudás, a birtoklás egzisztenciális formájának pedig a több tudás.”
Amikor e mostani esszének az előzményeként felidéztük a József Attila Ars poetica című verséből való sort, hogy „A tudásnak teszek panaszt”, fölmerült nemcsak az a kérdés, hogy mi a „tudás”, hanem az is, hogy ez valamilyen magasabb, szélesebb vagy mélyebb rétege-e az emberi tapasztalatnak. S mikor kétféle tudástapasztalat szegül szembe egymással, még az sem biztos, hogy a tapasztalat vajon tudásnak tekinthető-e, hogy nincs-e igaza mindkét ellentétes tapasztalatnak – hiszen a személyre szabott tudások éppoly szubjektívek, mint a személyre szabott valóságok. S vajon hányszor tesszük föl a kérdést, hogy igaz-e, amiről „tudomásom van”, illetve azt, hogy „igazam van-e”, vagy tévedtem? Ha pedig tévedtem, akkor képes vagyok-e beismerni ezt?
Fromm is rámutatott, hogy tudás (a humanista és a racionalista gondolkodóknál egyaránt) a tévedések felismerésével kezdődik. S nemcsak azért, mert a valóságról alkotott képünk nem felel meg sem mások valóságról alkotott képének, sem a természet törvényeinek (amit akár tényleges valóságnak is nevezhetünk), hanem azért is, mert „a legtöbb ember félig éber, és félig álmodik, s nincs tudatában annak, hogy az, amit igaznak és magától értetődőnek tart, többnyire illúzió”. Így a tudás az ábrándok szétrombolásával: a „ki-ábrándulással” kezdődik.
„A tudás azt jelenti – írja Fromm –, hogy keresztülhatolunk a felszínen, hogy eljussunk a gyökerekig és ezáltal az okokig, s a valóságot a maga mezítelenségében ’látjuk’. Nem azt, hogy a tudás birtokában vagyunk, hanem a felszínt áttörve, kritikusan és tevékenyen mind közelebb törekszünk az igazsághoz.” S felidézi azt is, hogy az „alkotó behatolás” egyszerre jelenti a megismerést, illetve a szeretetet – még ha e két fogalom egymástól oly távolinak tűnik is. Példái sorában Buddha arra int, hogy meg kell szabadulni attól az illúziótól, hogy a dolgok birtoklása boldoggá tehet. Eckhart mester szerint a megismerés Istent egyedül a létezésben ragadja meg; Freud az illúziókat „racionalizációknak” nevezi, s ezeket kell szétrombolni ahhoz, hogy felismerjük a tudattalan valóságot.
Az Ars poetica mellett utaltunk egy másik József Attila-versre. A szabadság szüli a rendet a Levegőt! című költeményben, és már itt előköszönnek az értelem és az ész szavai az „elmék” és az „oktasd” kifejezésekben. S ami még itt vágy, óhaj vagy kérés, az Ars poeticában már kijelentés, megállapítás. A szépség lehetséges attribútuma a komolyság, lételeme azonban a játék is. A tudás célja (és oka) nem az „abszolút igazság” megtalálása, így nem is a puszta bizonyosság megszerzése, hanem (Fromm kiemelésével) „az emberi értelem önmegerősítése” – értve alatta, hogy a mélyebb tudás megszerzése célravezetőbb, mint a több tudásé. „Elmék” vagyunk, de szívünk „vágyat érlel”.
Az ész tudása a „több”, a szívé pedig a „mélyebb” tudás. Az egyiket explicit, ha úgy tetszik, „magyarázott”, közvetített formában, a másikat ellenben „tacit” módon, személyes tapasztalás útján lehet elsajátítani. Ha a mélyebb tudás nem más, mint a létezés módja, vajon értelmezhető-e racionálisan maga az emberi lét? Amikor a költő a tudásnak tesz panaszt, mind a két tudásminőségre hivatkozik, de szükségképpen hangsúlyosabb a szív tudása.
Hogy mennyi és milyen (melyik) tudásra van szükségünk? Az ész és a szív mind a két említett József Attila-versben összekapcsolódik. A Levegőt! címűben kettős metaforaként definiálja önmagát: a szabadság fia a költő, de mivel a szabadság szüli a rendet, a költő, noha nem azonos a renddel, legalábbis édestestvére. A „szertelen” fiú szülőiként aztán a szabadság kétlényegűsége áll az Ars poetica végén: az ész és a szív, a szellem és a szerelem, a tudás és a szépség. Az ész mélyebb tudása végső soron nem mély, sokkal inkább széles (horizontális), a vertikális szint csak az érzelmi minőséggel (a mélységgel, a szívvel) együtt jelenhet meg.
A vers (mint a mindenség modellje) logikája szerint az emberi szükségletek legfölsőbb, transzcendens szintjéhez az ész szélesebb tudására alapozva, a szív mélyebb tudásával jutunk el. Így lesz fontos a birtoklás (és a vele járó erőszak, lázadás) helyett a létezés: az adásra való szándék, amelynek legmagasabb (egyúttal legmélyebb) formája az önátadás, az önfelajánlás, a lemondás. A létezésnek ez a formája tulajdonképpen krisztusi.
A szerző irodalomtörténész