Erdélyi változatok 2023-ra

Kolozsvár Volt idő, mikor évente többször jártam ide – nyolcvanas évek első fele, mindinkább durvuló Ceasusescu-rendszer, romlott zöldségbűz végig a Jókai utcán, ahogyan az egykori New Yorkból (akkor Continental szálló) a szerkesztőség felé ballagtam. Kosz, szemét a rémes állapotú járdán, a lerobbant belvárosi házban viszont olyasféle hangulat, ahogyan ábrándos ifjú entellektüellek régi regények vagy emlékiratok alapján magyar redakciókat elképzelhettek, itt vagy Váradon, tulajdonképpen majdnem mindegy. A közeli főtéren süvít a hideg szél igazságos Mátyás király szobra körül, a Szent Mihály templommal átellenben az egykori Ursus söröző – rémes lebuj.

A Jókai utcán elegáns boltok, a Kárpátia borház villányi meg szerémségi borokkal, ahol hungarikumkavalkádot hirdetnek a kolozsvári új sportcsarnokban. Amarra, a híressé lett Bulgakovban kiváló étkek és tündéri, gyönyörű pincérlányok. A főtéren az Ursusnak semmi nyoma, de ama régi-régi redakció mai embere azt mondja, a gyönyörű paloták köröskörül – a Rhédey-, a Bánffy-, a Jósika- meg a többi – egytől-egyig egyházi tulajdonban, és ez a szerencsénk. Meg a sok-sok fiatal, Erdély minden részéből, így ezen a fényárban úszó, vad erőteljességgel nyugatinak tűnni akaró hétköznap estén is majdnem-magyar Kolozsvárra képzelhetjük magunkat – a valóságos számarányt (alig 10 százalék) jócskán felülmúlónak tűnő magyar szó itt is, ott is.

Székelyudvarhely A legeslegmagyarabb – gyakorlatilag százszázalékos – erdélyi, székelyföldi város, „az anyaváros”, ahogyan a székelység nevezi: Udvarhelyszék központjaként a hét székely szék legősibb települése. És kismillió jel mutatja, hogy most is, akárcsak régen (mindig), a létező legeslegszékelyebb város, úgy lehet, még a székelynél is székelyebb, ha el lehet ilyesmit képzelni egyáltalán. Hogy kedélyben-temperamentumban-szellemben ez már a mostani, sokadik megérkezés után is azonnal látszik – már nem is számít meglepetésnek. Tamásinak alighanem csak le kellett írnia minden elhangzott szót, mondatot, fordulatot – s már készen is voltak a könyvei. Mintha több ezer férfi és nő, bajuszos, bölcs öregemberek – Káruj bák, mondjuk – és tűzrőlpattant, enyhén szólva felvágott nyelvű leánykák – Kincsők vagy Enikők például –, csavaros eszű suhancok és érett, okos asszonyok mondták volna tollba mindenütt, Udvarhelyen meg a környékben mindent, amit csak kell, szimultán. A Páva étteremben Kata, a helyes könyvtároshölgyet idéző pincérnő versidézetre kapásból versidézettel felel, a Jámbor Tehén elnevezésű kiváló belvárosi kocsmában József Attila- meg Tóth Árpád-verseskötetek és Mona Lisa helyett Mona Riska-kép fogad – vibráló, egészen hihetetlenül magas szintű szellem és „veretes”, ugyanakkor hallatlanul eredeti, mégis ízig-vérig székely népi humor, szinte az első perctől fogva. A főtéren a Vasszékely szobra, szemben az emlékparkban éppúgy ott van Attila, mint Bethlen Gábor, Szent István, mint Szent László, Kossuth Lajos, mint Bem apó. Mindenki a helyén. Készen. Ahogyan Ottlik Géza írta: minden megvan.

Csíkszereda A Taps térnek nevezett Ceausescu-szörnyszülemény a maga gigantikusságával még úgy is majdnem teljesen uralja a székely város központját, hogy itt van a Székelyföld szerkesztősége és Márton Áron szobra, s hosszú évekig erre találtatott a Kárpát-medence alighanem legparádésabb – emeletes – nagy antikváriuma. A régi szeredai városközpont maradványa a sétálóutca, amott a Petőfi kávéház, ahol a nyáron jártunk utoljára, állapítjuk meg jólesően és dideregve. Itt van mindig a leghidegebb egész Erdélyben – úgy mondják, olyan hideg van, hogy a kutya eltörik a kanyarban… A Mikó-várral szemközt a városháza – egykoron Csík vármegye háza – , mintha a magyarkanizsait vagy a szegedit, a révkomáromit vagy a munkácsit látnánk. A díszteremben árad a tömeg, az előadói asztal két végében két székely zászló, félig-meddig terítőnek használva – zászlóként középületen és középületben tilos használni –, mintha ilyesmi bármikor bármi gondot is okozna a három nagy Áron – Gábor, Márton, Tamási – népének… Színesen és elevenen csobog mindenfelé a székely beszéd, a kisebb-nagyobb csodák meg jóformán természetesnek számítanak erre: bemutatkozik az indiánok egyik legnagyobb fehér barátjának, Old Shatterhand alakja ihletőjének, Xantus Jánosnak a leszármazottja, jön az idős asszony, aki életem legelső, 1974 nyarát idéző erdélyi szállásadójának, a csíkszeredai könyvkötőmesternek, Salló Laci bátyámnak közeli rokona. Erdélyben a magyarok még mindig tudják, a lelkünk hol végződik. Meg azt is, hol kezdődik.

A szerző író