Még nincs negyedszázada, hogy 2000. június 13-án az Országgyűlés elfogadta a 58/2000. (VI. 16.) számú határozatot, amely elrendelte, hogy minden év február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja legyen.
Az a február 25-e rettenetes két év után érkezik el. Két esztendővel korábban, februárban szinte egész Budát, a Széll Kálmán tértől a Budai-hegyekig széttépett-szétmarcangolt emberi testmaradványok ezrei borítják – körülbelül 20 ezer kitörőből alig 6-700-an jutnak el élve a Budapestet körülzáró ostromgyűrűn túli vonalakig. (A kitörés szakemberek szerint is a második világháború hadtörténetének legszörnyűbb fejezetei közé tartozik. Szavakkal le nem írható az a tömény borzalom, irdatlan horror-iszonyat, amit az érintetteknek néhány nap alatt át kellett élniük, beleértve a polgári lakosságot is.) Azután a következő esztendő alatt minden, de minden megváltozik. Az új világ nyilvános kivégzésekkel, szünet nélkül folyó zabrálásokkal és tömeges megerőszakolásokkal, elképesztő nyomorúsággal, csillagászati méretű inflációval és az elvileg már 1945-ben felállt és működő többpártrendszer mind nyilvánvalóbb szovjetizált karikatúrájával működik – hogy a többi pokolbéli elemet ne is említsük, a maradék illúziók drasztikus megtiprását, aprócska terület-visszacsatolási reménykedések illúziójától a parlamentáris demokrácia csillogásának talmi fénye kihunytáig, légyen szó többségei elvről vagy mentelmi jogról. És közben szovjetre váltás mindenhol és mindenféle formában, megszállók az utcákon és a pártoknál, a közéletben és sajtóban, az élet megannyi – minden – apró rezdületében. Szovjetvilág Magyarországon, szovjet-kommunizmus a Kárpát-medencében, valamennyi megmaradt és (újra) elrabolt magyar területen. Úgy lett, ahogyan Szekfű Gyula mondta: egy új török hódoltság kezdődött. Gátlástalan, ocsmány helytartókkal, gyáva patkány-végrehajtókkal és a tatárokat idéző, vadállati-barbár kegyetlenséggel.
A Független Kisgazdapárt, az egyedüli még demokratikusnak hagyott 1945-ös választás abszolút győztese főtitkárának személyében ritka rátermett, nagyszerű embert mondhatott magáénak. Kovács Bélára jó barátja a neves népi író-szociográfus, a Néma forradalom szerzője, a Nemzeti Parasztpártban munkálkodó Kovács Imre így emlékezik Magyarország megszállása című, ma már klasszikus, Nyugaton a hetvenes években megjelent visszaemlékezésében: „Legbátrabban a kisgazdapárt főtitkára, Kovács Béla viselkedett: elszánt harcot hirdetett a kommunisták ellen, megfenyegette őket, hogy a magyar nép megismétli 1919-et, ugyanúgy fog elbánni velük, mint Horthyék Kun Béláékkal: Rákosi a fenyegetést komolyan vette, belekeverték az összesküvés-ügybe. (…) Kovács Bélát a Nemzetgyűlés nem adta ki, mentelmi jogát nem függesztették fel; az volt a magyar parlament legszebb órája, így a Vörös Hadseregre hárult a dicstelen feladat, hogy eltávolítsa a közéletből. Február 25-én este hiába vártam rá, hogy elinduljunk sétálni, helyette a sarkon orosz katonákba botlottam. Háza előtt fedett teherautó állt, körülötte enkávédisták, akik az utcát lezárták, az udvar és a lépcsőház is tele volt velük. Kovács Bélát első emeleti lakásából kiráncigálták, a lépcsőn lelökdösték és a várakozó teherautóba tuszkolták: pontosan úgy, ahogy a németek csinálták… (…) letartóztatása előtt pár nappal azt ajánlottam, szökjön meg. (…) nem vállalta. (…) a véres alsóruhákból, melyeket első heti fogsága után mosásra a feleségének visszaadtak az oroszok, nyilvánvalóvá lett, hogy megverték, megkínozták.”
És itt, ennél a legutolsó mondatnál kell megállni. Mert ez a Kovács Imre-i mondat, ez az egyszerű tényközlés fejezi ki legkoncentráltabban, legdrámaibban, a legtöbbet mondani tudóan a szovjet hódoltság, a kommunizmus legbelső, immanens lényegét. Jobban talán, mint a Gulag irtózata, a vérözön, a totális terror, a torkon vágott forradalmak és az összes többi. Hogy a hozzátartozóknak, az áldozatok szeretteinek a tettesek hazaküldik mosásra az össze-vissza vérzett fehérneműket. Nemcsak elképesztő despotizmus és vadállati kegyetlenség, de fantasztikus méretű cinizmus és már-már nem is emberi méretű romlottság (és még más hasonló) rejlik e tény mögött. Ez a kommunizmus áldozatai emléknapjának koncentrált mottó-története. Legplasztikusabb koncentrátuma. Jelképe akár. Margaret Thatcher szellemes mondata, miszerint az a baj a szocialistákkal, hogy előbb-utóbb mindig kifogynak mások pénzéből – itt és így koronázódik meg brutális és a legdrasztikusabb hétköznapi kommunista valóságtartalommal.
Emléknap, megemlékezések, beszédek, koszorúzások, meg a többi. Holott… meglehet, csak a hazaküldött, vérben ázott alsóneműkre, a hódoltság legvégső summáját felmutató fehérneműkre pillantó feleségek, gyerekek tekinteteit kéne felidézni. Amikből, gyanítom, mindent meg lehetne tudni.
A szerző író