Lábfújtató

Találkoztam a gyerekkorommal. De ehhez Kalotaszegre kellett mennünk. A találkozás váratlanul és felkészületlenül ért. De biz’ isten, örömteli perceket okozott. A gyerekkor, akárcsak az élet, túl rövid és törékeny. Hiszek abban, hogy a gyerekkorunkat sosem hagyjuk el, mindig magunkban hordjuk, a szívünk mélyén.

Erdélyi utunk során szertartásunkká vált a falvak körbejárása után betérni a kocsmába, és egy üveg sör mellett megbeszélni a látottakat. A kocsma ugyanis olyan hely, ahol mindent megtudsz, ami abban a pillanatban felkelti az érdeklődésedet. Aki ide betér, mindjárt ismerőse lesz a másiknak, a magyar szó és a tekintet összeköti a vándort a helybéli magyarokkal.

„Pompás magyarok, templomból jövet / Mentek át a Kalota folyón / S a hidat fényben majdnem felemelte / Az ölelő júniusi nap” – citáltuk Kalotaszentkirályon Ady Endre A Kalota partján című versét, amelyet itt írt. 1994 óta emlékmű is őrzi a költő lábnyomát ezen a vidéken.

Búcsúzóul a kocsmaajtóban a kitűnő énekhanggal megáldott M. se szó, se beszéd, hirtelen rázendített a Hazám, hazám, kezdetű dalra. A hatás frenetikus volt! Mondhatni, hogy megállt az élet a faluban. A biciklista leszállt a nyergéből, az idős nagymama letette a kosarát a földre, a munkások abbahagyták a rakodást, a szerelmesek abbahagyták a csókolódzást. Élőképpé merevedett Kalotaszentkirályon a világ. A járókelők földbe gyökerezett lábakkal hallgatták Erkel Ferenc gyönyörű melódiáját, amelyet ebben a faluban, ilyen körülmények között aligha énekeltek még. Az ének befejeztével valaki tapsolni kezdett, aztán újabb tenyerek verődtek össze, egy idős úr pedig azt kiáltotta: „Éljen a magyar!” Később azonban figyelmeztettek bennünket arra, hogy a következő helység kocsmaajtajában ne hangozzék el az ária, mert a mócok (az erdélyi érchegységbeli románok) bizonyára összehúznák a szemöldöküket…

„Óh, tempós vonulás, állandóság, / Biztosság, nyár, szépség és nyugalom” – így fejeződik be az Ady-vers első strófája.

Az ének Magyarbikalon folytatódott. Csakhogy egészen másképpen. Abban a református templomban, amelynek ősét 1400-ban építették. Ezután volt törökdúlás meg földrengés, utóbbi kétszer is, úgyhogy többször kellett újjáépíteni a templomot. Mindenesetre Gyulai Asztalos János kazettái a mennyezeten majd szétrobbannak a művészi kifejezőerőtől, mert az ősi magyar képírás legszebb példái közül valók.

Szóval az ének. A templom orgonája 19. századi. A billentyűk letöredezettek, de az orgona így is szépen szól M. ujjai alatt. Feltéve persze, ha én fújtatok. Két kopottas szíj vízszintes húzogatásával lehelek életet a hangszerbe, és hangosan énekelek. „Nagyasszonyunk, hazánk reménye! / Bús nemzeted zokogva esd!…” Odalent a templomhajóban barátaink éneke és imája száll a Szűzanya felé. Elmondhatatlan érzés fojtogat. Az üres templom különös akusztikát kölcsönöz az ismert dallamnak. Magyarvalkón majd lábfújtatóval keltem életre a régi orgonát. Lábfújtatóval… Utoljára tizenévesen, Balaton-parti falunk templomában néhány iskolatársammal egyetemben a nagymiséken kaptuk ezt a kitüntető feladatot. Most, annyi év múltával, a kalotaszegi falvakban ez a gyerekkori élmény visszaköszönt. És az ének időszerű ma is: „Mi lesz belőlünk, ha Te elhagysz?… / Minden reményünk csak Te vagy.”

A szerző újságíró