Jókai lázadása

„Végrendeletem. Én, alulírott dr. Jókai Mór a mai napon a következő végrendeletet teszem: Lelkemet Istennek, poraimat az anyaföldnek ajánlva, teljesen ép elmével és testi jó egészségben, minden külső kényszerítés vagy befolyás nélkül vagyonomról eképen intézkedem elhunytom esetére (…) minden ingó és ingatlan vagyonom és járandóságom öröklésére nézve, általános és egyetlen örökösömmé szeretett feleségemet, dr. Jókai Mórné, született Grósz Bellát nevezem ki. Ezen végrendeletemet saját kezűleg írtam és aláírtam. Kelt Budapesten, 1903. február 20-án. Dr. Jókai Mór”

Igen, a sok dr. ne zavarjon meg senkit: a mi Jókainkról van szó. Kinek majdnem 78. születésnapján, kereken 120 évvel ezelőtt keletkezett végakarata szó szerint az igazi és a hivatalos, de – éppen születése napját és a hozzá kapcsolódott legújabb kori eseményeket véve alapul – végső soron a hagyaték tekintetében, lássuk be, egészen másról van szó, a 75 éves korában hatalmas botrányként feleségül vett, 1899-ben mindössze húszesztendős Grósz Bella ide vagy oda. Jókai hagyatéka ugyanis – mára – egy nagy és gyönyörű lázadás tényének vigasztaló-felemelő valósága. Ez a végrendelet igazi, ma már lépten-nyomon tapasztalható tartalma.

Midőn 2018-ban eldőlt Magyarországon, hogy a magyar széppróza, a magyar irodalom egyik fő tartóoszlopának emléknapja Jókai Mór február 18-i születésnapja lesz – ma már tudható és kimondható –, egy sajátságos kulturális forradalom, egy rendkívüli, izgalmas és nagyszerű irodalmi lázadás vette kezdetét.

Kezdődött azzal, hogy mivel szemben lett ez a nap a magyar próza napja. Az intézményesíteni és hivatalos irodalmi kánonná tenni akart, a blöff, a magyar helyett a magyar nyelvű irodalom felkent legújabbkori pápájának születésnapja ellenében. Azután folytatódott a nagy evidencia fokozatos belátásával: a közkeletű, rémisztően ostoba közhely, hogy Jókai „a nagy mesemondó” legalább akkora hazug baromság, mint a szocialista humanizmus vagy az egypárti demokrácia. Jókai valóban a mindenkori egyik legnagyobb magyar prózaírók egyike. Nem azért, mert ábrándos, messzire merengő kék szemében mindenféle megszépített, primitív ördög-angyal ellentétpárokra épülő „romantikus, patetikus”, szépen költött mesketéket idéző kitalálmányok tükröződnének és vetülnének a türelmesen várakozó fehér papírra. Nem. Jókai úgy volt „mesemondó” és „romantikus”, hogy közben páratlan lélektani érzékkel és elképesztő valóságábrázoló erővel mutatta föl ezt az egész magyar univerzumot itt körülöttünk, elég csak talán legismertebb művének, A kőszívű ember fiainak néhány fejezetét megidézni (Például: Egy nemzeti hadsereg, Perihélia. És mindezeken túl: A jövő század regénye egymagában komoly tudományos elemzések tucatjainak tárgya lehetne. Méltán.) Ráadásul játszi könnyedséggel, döbbenetes eleganciával vetett papírra olyan mondatokat – légyen szó bármiről –, aminek a tizedrészéért mai karrierista-kékharisnya irodalmár hölgyikék és hasonló szerencsétlen hímneműek a fél életüket meg a teljes eddigi és leendő életművüket boldogan odaadnák. (Hiába.)

Folytatódott azután lázadás a talán legmeglepőbbel – és a legszebbel. Az ifjonti hadak felvonulásának kezdetével és mind észrevehetőbb felzárkózásával és kiteljesedésével. Akik a leghatékonyabb régi-új, örök-egy fegyvereiket hozták a barikádokra: a történeteket. Az igazi, a vérbeli, a valóságos történeteket. A feltámadt, kerek egész, közérthető és súlyos és szédítően életszagú és valóságízű históriákat, tragikummal és katarzissal, mívességgel és megszerkesztettséggel, kellően tagolva és még kellőbben mély átéléssel, igazi, megrendítő empátiával sorra tisztelegve Ottlik Géza tábornok úr örökbecsű, nagy jelmondata-tanítása előtt, miszerint lélekkel kell írni… Hozták a közösségi ihletettséget és szemléletet, a tudatot, hogy egy ősi népi és kulturális közösséget képviselnek, annak nyelvét, habitusát, múltját és jelenét testesítik meg, annak adnak hangot, jelzést, arról tudósítanak, azt szólaltatják meg, úgy és olyaténképpen, ahogy az ehhez a múlthoz, ehhez a történelemhez és ehhez a népi szellemiséghez méltó. Tudták, hogy Jókai barátjának, egy bizonyos Sándornak volt igaza, hogy ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed, nincs rád szüksége a világnak, s ezért a szent fát félretedd. Noha fenti, szánalmas ellenlábasaiknak eszük ágában sincs a szent fát félretenni (éppen ellenkezőleg, úgy szorongatják, hogy szegény hárfa már csupa véraláfutás), érzik, hogy rájuk, az újjászületést és így az örök, igazi szellemi magasságot biztosító és azt birtokló-hordozó alkotói mindenségre van szüksége a világnak és annak az immáron már alig 13 milliós kis közösségnek, amelynek magyarság a neve. Jókai szelíd kék szemeiből igencsak meglepő módon az ő lázadásuk bomlott és bomlik ki, az újjászülető magyar széppróza kiváló alkotásaiban, történelmi regényektől új novellákig, enyhén (magyar) abszurdoidot jelentő, napi életünket bölcs szkepszissel felmutató, kiváló rövidke kis remeklésektől fajtánk irtózatos szenvedéseinek megélt regényfolyam-stációiig, Benes-dekrétumokkal és agyontiport szabadságharccal, szervezett szadista magyarirtásoktól napi nyomorú élet-évtizedekig. És tovább.

Jókai végakaratát, az a gyanúm, nagyon is kétféleképpen lehet és kell szemlélni. A könyörtelen, pőre dokumentumok makacs egyöntetűségében és az igazi, nagy Végső Rendelkezések fenséges magányában. Ami olyan gyönyörűen nő közösségivé, ahogyan mindezt ma, a magyar széppróza napján a csillagként mindinkább fölénk emelkedő magyar széppróza újjászületésében testet ölteni látható. A magyar próza napjának gazdája igazából erről rendelkezett. Boldog büszkeség irányába vezet, ha kezdjük látni, mennyire szökken szárba a vetés. Jókai vetése – Jókai lázadása. Az újjászületés lázadása.

A szerző író