Februári olvasópróba

Kezdetnek kénytelen vagyok idegen tollakkal ékeskedni.

Egyik jeles pályatársam-kollégám, némi ironizáló túlzással „a magyar sajtó legfeszültebb harminc másodpercének” nevezte azt a „néhány lélegzetvételnyi időt”, amely a kormányszóvivői tájékoztatón Gulyás Gergelynek, a miniszterelnökséget vezető miniszternek első félmondatát közvetlenül követően eltelt. „A kormány tegnapi ülésének végén lemondott Varga Judit, Lantos Csaba, Lázár János, Varga Mihály, Nagy István, Szijjártó Péter és Navracsics Tibor…”

Ha mindezt leírva idáig elolvassuk: a magyar sajtó igen tekintélyes részének úgynevezett feszült („legfeszültebb”) reakcióját látva közvetlenül, illusztráltan szemlélhető, milyen is, hogyan is fest, midőn éhes disznó tényleg makkal álmodik – és úgy gondolja, ímhol a régóta vágyott rágcsálnivaló, no végre! (Hogy most mi is lett volna a hőn áhított, kielégítő rágcsa-csemege, az idézetből egyértelműen kiviláglik, az éhes disznókat meg minden kormányszóvivőin minimum a covididők óta közvetlen közelről tanulmányozhatjuk.)

Persze, ezután is jött a keserű ébredés. (Ez már csak így van, feleim.) Merthogy a mondat másik fele már így hangzott: „…így ők február 15-től nem folytatják a tevékenységüket az egyetemi vagyonkezelő alapítványok kuratóriumaiban”.

Püff neki. Nem Fordokat, hanem Moszkvicsokat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Ismerjük.

Színházakban, bemutatóra készülve, az első kollektív lépés az olvasópróba. Ez úgy megy, hogy a darab szereplői leülnek és együtt szépen összeolvassák, amit majd közösen el fognak játszani. Közben alakul, formálódik az a színpadi összkép, amit aztán majd mi, a közönség látunk a bemutatón. Az olvasópróba tehát elsősorban arra jó, hogy előkészítse a produktum végső, látható formáját. Az előedzés kezdete. Mint az úszásoktatásban a „szoktatás a vízhez” címzetű kezdeti fejezet.

Izgalmas és roppant tanulságos elborongani kissé egy ilyen sajátságos februári kormányszóvivői olvasópróba andalító részletein.

Ha már a közelmúltbéli covidos időket emlegettük: azok a bizonyos kiéhezett, rágcsa után sóvárgó példányok arckifejezései feledhetetlenek. Akár szegény Müller Cecília, akár – netán – a szolgálatos rendőrtiszt, akár a kormányszóvivő került célkeresztjükbe: egy prédára leső kóbor erdei vad és egy, áldozatán kéjesen merengő hóhérsegéd ábrándos tekintetét egyesítették, valamilyen diabolikus derűben. Néha ettől a kiszemeltek zavarba is jöttek – hiába, a rutintalanság –, csakhogy múlik az idő, változnak a dolgok, ha szépen lassan is. És most meg itt van tényleg csak néhány lélegzetvételnyi pauza, és jön a kijózanító csapás. Nem úgy mondanak le, hanem emígy. Nem osztogatnak, hanem…

Kollégám és pályatársam az előállt szituáció kapcsán „halálos csöndet” emleget, aminek súlya volt. Bizonyára. A pofára esés alakváltozatainak olykor tragikus – inkább persze tragikomikus – jelzete, háttere, miliője, íze, színe, szaga van: az efféle februári olvasópróbák azt is megmutatják, hogyan, miképp is lehet igazán hatékonyan megkezdeni az előedzést a feszülten várakozó és bukásra áhítozó polgártársainknak. Hogyan lehet szoktatni őket a vízhez. Nem, nem azért, hogy úszni megtanuljanak – enélkül is meg lehet –, hanem hogy akklimatizálódjanak a helyzethez. Nem lesz könnyű tudjuk, de a szívósság, a kitartás csodákat tehet. Tán még egyszer azt is megérjük, hogy tényleg elhiszik: hír nemcsak a rosszindulatú balhévárás esetleges bekövetkezése, a botrány, a bukás, az irracionálisan-agyonmanipuláltan gyűlölt megsemmisítésének esélye vagy megvalósulási história reménysége lehet.

Az olvasópróbákból később próbák sorozata, azután főpróba, végül bemutató előadás, premier lesz. A végszavakat megtanulják, a poénok ülnek, a dramaturgiai csúcspontok működnek, élnek, hatnak. Nem olyan bonyolult ügy. És a csönd sem lesz halálos. Csak józan és kulturált.

A szerző író