Nincs rá semmilyen épkézláb magyarázatom, hogy miért éppen Móricz-riportokat olvasok, arra gondolva közben, hogy „gyalogolni jó” – mikor kívül még csak most ocsúdik a februári tél. Ebben az időben szinte mindenütt rossznak tűnik a közérzet, s a majdnem legrosszabb talán gyalogolni a jeges szélben. Ám ebben a körülményre és mikéntre utaló „majdnem” határozószóban ott van százezreknek és millióknak a mienknél sokkal rosszabb közérzete, mi több, a sorsa. Naphosszat csak panaszkodunk, hiszen már kezdtünk beleszokni a jóba, és kétségbe ejt, hogy elsodor a világ rosszindulata, míg mások szó szerint az életükért küzdenek – ki a harctéren, ki a földrengés romjai között vagy hite és küldetése miatt menekülve az üldözők elől.
Lehet, hogy épp ezért olvasok most Móricz-riportokat. Hogy meglegyen az illúzióm: bele tudom élni magam azoknak a helyzetébe, akik nem csak a jeges széllel küszködnek, s el is tudok távolodni tőlük, hiszen ez nem most, nem itt s nem velem történik. Vagy próbálom elhitetni magammal, hogy nem most, nem itt és nem velem. A négy kötetbe gyűjtött riportok első könyvében az Inter arma sorozatnál nyíltak ki a lapok. Legutóbb majdnem tíz éve, a Nagy Háború százéves fordulóján volt kezemben a könyv.
Móricz lassan érő riporter volt, az ököritói tragédiáról csak 1910-ben jelent meg szociográfiai riportirodalmunkat megalapozó műve, viszont az írói és riporteri élményanyagot módszeresen és tudatosan gyűjtötte, a kettőt nem választva külön egymástól. Tükör-szövegeiből (naplójegyzeteiből) 1914-re már majdnem négyezer oldalnyi készült el, és a mappákba gyűjtött jegyzetanyag gyorsan növekedett az 1930-as évek elejéig. Ezeket a naplókat már kiadták, s ott voltak bennük a leendő regények ígéretei. Az „életolvasó” szövegeket gondozó Cséve Anna úgy vélte: az író túl kívánt tekinteni a magánéleti vonatkozásokon, és regények vagy jelenetek előzetes vázlatai mellett saját bevallása szerint mintegy „az egész háborús epochát” szerette volna megírni. Számos jegyzet a háborús riportok és tudósítások közvetlen nyersanyaga lett, közben egy új műfajkoncepció kezdett kialakulni: a saját átélés könyve, ahol „a még-nem-írás és írás határán” egyensúlyozott Móricz. (Az „átélő én”, az írói jelenlét variálódása, a fikció és az élmény narratív kapcsolata, a beszédhelyzet váltakoztatása vagy az elbeszélhetőség kérdése a jegyzetekkel párhuzamosan írt, s a háború végére elkészült Fáklyában is megjelent, később A boldog ember vagy az Árvácska lapjain teljesedett ki.)
Lépjünk most vissza „fegyverek közé” – ahol hallgatnak a múzsák! Az Inter arma, Móricz első háborús riportsorozatának címadó darabja 1914. augusztus 1-jén jelent meg a Nyugatban. Abban az évben tíz, a következő kettőben tizenöt ilyen írás látott napvilágot – immár jellemzően a Pesti Hírlapban. 1916 tavaszán új főcím (Magyarország a háború alatt) kísérte a hátország életéről szóló riportokat. „Az emberekben alvó energia roppant kisülése: háború” – állapította meg Móricz, aki talán naivan a „Halál templomában” szerette volna megírni az „Élet imáját”. Hiszen, mint ezt már októberi cikke üzeni, „az egész világ tele van a háborúval, a levegő is, amit beszívunk, az étel is, amit megeszünk, minden, minden a háborúra emlékeztet”. Az első reflexiók a fővárosban születtek, október végén aztán Móricz is fölült egy katonavonatra.
„Azt hittük először, hogy a kultúrember idegzete abszolute semmi vadságot sem fog elviselni. Aztán jöttek a hírek, mint a vastag felhők, a borzalmakról és a rettenetességekről, amelyek minden képzeletet felülmúlnak, s azt hittük, hogy a kultúrember egyszerre visszasüllyedt prehistorikus fenevaddá. Egyik sem igaz. A kultúrember sokkal jobban bírja az emberfeletti erőfeszítéseket, mint a félbarbár, mert egy nagyszerű tartaléktőkét hord a lelke brodsackjában életértékekből.” Mikor a katonák pihennek – ez a címe a riportnak, melyből idéztem. S nem vagyok képes elfogadni, hogy a „kultúrembernek” bármilyen köze is legyen bármilyen háborúhoz.
A lélek kenyerestarisznyájában (brodsack) ugyan milyen „tartaléktőkék” lapulnak most?! Bár keresném, nem nagyon lelem. S már itt is van a Galíciából jegyzett rövidke cikk, a Koporsók a pályaudvaron. Talán Móricz legrövidebb háborús írása. Spontán feljegyzés 1915. november közepéről. Néhol prózaversre emlékeztet a helyzetrajz. Előbb csak idézni szerettem volna belőle, aztán rájöttem, hogy minden mondata, minden szava fontos. Az irónia és a dráma is.
„Sárga, egyszerű fakoporsó, kettő, cédula lóg rajtuk. Mellettük egyszerűen, csöndesen jönnek-mennek kék, totyakos, nyugodt vasutasok, akik az egész világon egyformák: abból a szóból élnek, hogy forgalom… Máskor mást szállított a vasút, most ebben van némi forgalom.
Piszkos, szürke ég, olvadni kezdő hó a pályaudvaron, a sínek feketén acélos fénnyel futnak messze, messze. Hova futnak a sínek, hova visz a vonat, hova készül az élet?
Újonnan öltözött fiatal népfölkelők, olyan kedvesen bámészak, nagy szeműek, új fegyverben, nagy bakancsban, tipp-topp; az ég szürke, vad tél, lóg a feketeség, sárga karszalagoknak is a közepe fekete; a sárga gondok mélyén is fekete komolyság.
Harctérre menő katonák üldögélnek a másik vonatban. Cigarettáznak, eszegetnek, tréfálkoznak, kicsit nevetnek. Rongyos viaszosvászonból maga fabrikálta tárcába ír egyik. Mit ír? Mire gondol? Mit érez? Hol az otthona? A Monarchia egyik sarkában?
Az egyenruhában többé nem lehet megismerni, ki milyen fajta. Egyremegy. Mind egyremegy.
S a koporsóban még kevésbé! Jönnek, jönnek… Mind onnan jönnek…
Mennyi harcos rangkülönbsége van a Békének, s mennyi békés összesimulása a Háborúnak.”
Olvasom tovább, a frontvonalból küldött riportok után a hátországi tudósításokat is. De már nem jegyzetelek. Csak arra gondolok, hogy gyalogolni egyik helyről a másikra, akár a jeges szélben is, még mindig jobb, mint belegyalogolni, sőt ész nélkül belerohanni a háborúba. Pedig – Móricz szavaival – „az egész világ tele van a háborúval, a levegő is, amit beszívunk, az étel is, amit megeszünk, minden, minden a háborúra emlékeztet”. És ez nagyon nem jól van így. A félbarbár világból kitörve, végre már a béke kellene. A béke kell, hogy legyen a küldetésünk.
A szerző irodalomtörténész