Járni tanulok

Nem tudtam felidézni, hányadszor vitt már a mentő sietve a kórházba. A rettenetes zötyögés és csörömpölés a kocsiban kirázott belőlem minden emléket. Összemosódtak a bajok is, állandóan az a gondolat tolakodott előtérbe, hogy még egy éve sem volt, amikor a covid miatt vittek a klinikára. Beszámoltam Önöknek erről itt, e hasábokon. (Kereszteslovag, 2022. március 19.) Akkor elhatároztam, hogy soha többet kórházba, s most mégis visz a kocsi, zötyög-robog, azt sem tudom hova. Az az átkozott covid! Éreztem az elmúlt hónapokban, hogy fogva tart, nem enged. Most nincs covid, de van újra tüdőgyulladás. Ülök a mentőben. Ölemben az oxigénpalack. Sürgősségi osztály. Intenzív osztály. A rengeteg gyógyító méreg összezavar.

Próbálom rendezni a gondolataimat, az első napokban sehogy sem sikerül. Egy kép jelenik meg mindig. Kőbánya. Kisgyerekkorom színtere. A kaszárnyaszerű ház a Kőrösi Csoma Sándor úton, a játszótér, és anyám, ahogy kihajol az ablakból és ledob valami ennivalót nekem. Aztán a Kőbánya mozi, látom belülről is, kényelmes fotelszerű ülőhelyek, erőteljesen emelkedő nézőtér. Aztán megint a fiatal anyám. Mosolyog, vidám. Talán boldog is. A hatvanas évek közepén járhatunk. Egy titokzatos nagy épület jelenik meg. A kertjében felfedezőtúrán vagyok. Megint a házunk. Aztán a Maglódi út. Az iskola. Villamos. Jobbra hatalmas épületek. Átélem azt az állapotot, hogy még nem tudom, miféle furcsa világ az ott az Éles sarok után. Furcsán kettéválik az énem: hatéves gyermekkori állapotomban látom a képeket, de valahol mélyen azért tudom, hogy az a sörgyár misztikus világa. Aztán szorongás lesz rajtam úrrá, majd valami furcsa optimista operettet látok. A sok új ház, a lakótelep kulisszái között vidám, mosolygó emberek, nyüzsgő gyereksereg. Induló zeng, sportpályán önfeledten integetnek az emberek.

Időnként kinyitom a szemem. Csak percekre, talán annyira sem. A szemhéjam mázsás súllyal zuhan vissza. A pár perc mégis elég szembesülni a valósággal. Az intenzív osztály légkörével. Arcomra speciális oxigénmaszk szorul. Észnél kell lenni. Kilégzés, belégzés. Rettenetes erőfeszítés. Közben halványan megjelennek ugyanazok a képek. De most már kívülről nézem. Értetlenkedek. Miért ez a kép? Honnan? Felidézem azt a kort. Mit keresek én ott, a hatvanas években. Hiszen volt néhány szép időszak az életemben, amelyben tényleg jól éreztem magam. Amelyben már tudatosan éltem, cselekedtem. Kicsit később, a hetvenes-nyolcvanas években. Megint lecsukódik a szemem. Kimerülök a lélegzésben.

Próbálom befolyásolni a gondolataimat. Az is meghaladja az erőmet. Nem megy. Megint csak egy képet látok. Horváth Charlie-t látom egy kis zsúfolt színpadon. Kezében csörgő. Próbálom felidézni a dalt, amit énekel, de nem sikerül. Mellette Révész Sándor vokálozik. A közönség táncol. Továbblendíteném az emlékeket, megint a valóban megélt élményeimet keresve, de nem engedelmeskednek a gondolataim. Újra és újra ez a kép kerül elő. Bánt a dolog, hiszen tudom, hogy ezt a képet a valóságba soha nem láthattam. Ahogy azt az operettet sem. Viszont rengeteget jártam a Generál koncertjeire, amikor már Charlie énekelt ott és Révészt is sokszor láttam a színpadon. De most valami megakadályozza, hogy a valós emlékeim között elmerenghessek. Erőltetném, de nem lehet. Jön vissza Kőbánya, aztán a kis füstös klub. Megadom magam. Hányadik nap lehet ez? Szerda van, vagy talán csütörtök?

Ki kell tartani, hogy visszaszerezhessem az önrendelkezésemet. Most ki vagyok szolgáltatva. Ki vagyok kötve. Mások mondják meg, mit tehetek. De már fel tudok ülni, sőt fel tudok állni is. Még három vezeték láncol az ágyhoz, de ennyit enged. Egy nővér a sokból valamelyik nap megszán, „elköt”, belém karol és elsétál velem az ajtóig és vissza. Megköszönöm szépen. Arra gondolok, hogy most már csak előjöhetnek a gondolatok is. Hiszen már látok is. Homályosan, de látok. Imbolygok az ajtóig és vissza. Járni tanulok. De újra csak az a kép Kőbányáról meg a kis klubról. Anyám mosolyog és boldog. Odaerőltetem a kérdést: hová tűnt az a mosoly és hová az a boldogság élete második felében? Mintha tudnám az okokat, s ezek között az egyik talán én magam vagyok. Csalódhatott bennem. Elkuszálódtunk egymástól, pedig én szerettem. De jött a csavargás, a szerelem, a zene, a hosszú haj meg minden más. Aztán tizenhét évesen lényegében leléptem. Mindezt nem tudtam végiggondolni ott a kórházi ágyon, de hogy a mosoly eltűnésében nekem is szerepem lehetett, azt éreztem. Nem volt jó érzés.

Próbálom megérteni az üzenetet. Megdöbbent, hogy egyetlen egyszer nem jelenik meg a szerelmem, feleségem. Nem látom a lányaimat, sem az unokáimat. Barátaimat. Senki mást. Megfejteni nem tudom miért. Mi lehet az oka? És az agyam miféle része zárja ki őket ebből a helyzetből, amibe kerültem? Mi tartja távol? A halál közelsége? A titkolt, de azért nyilván érzékelhető halálvágy, amely küzd, vív az élni akarással? Vagy nem is bennem – vagy legalábbis nem az agyamban – van az az akarat, amely kívül tartja legféltettebb szeretteimet ezen a helyzeten. Segítség ez? Gondoskodás? Talán maga az Isten takarja el őket, hogy még gondolatban se érintse őket a gyengeségem, kiszolgáltatottságom, félelmem, halálom. Nehéz dolog ez, mert a lányaimmal naponta beszélek. Szégyellem az állandó panaszkodást, de mást sem teszek. Van úgy, hogy a valós helyzetnél jobbat, van úgy, hogy rosszabbat festek. Nem értem miért, nem tudatos. Hangulatok, érzések. Bánatok, bűnök, remények.

Mérleget vonok. Az egyik serpenyőben az életem. A másikban a halál. Minden áron azt akarom elérni, hogy az elsőbe legalább annyi élményt rakhassak, amennyi kiegyenlíti a másik súlyát. Azt mondhassam: rendben, gyönyörű volt az életem, nincs már okom, hogy újabb hónapokat, éveket, élményeket rakosgassak rá. Elég élet van mögöttem. Rendben van az elszámolás, jöjjön, aminek jönnie kell. Ami azt illeti az utóbbi években nem is sok mindent tettem abba a serpenyőbe. De előtte azért minden rendben volt. Volt öröm is, sok szenvedés is. Teremtés, alkotás. Próbálom felidézni, mi is van abban az első serpenyőben. Az életem. Várom a megnyugvást. Nem jön. Ez felzaklat, mert azt jelenti, hogy még nincs rendben az a bizonyos mérleg. Vagy legalábbis én nem vagyok képes a belátásra. Nincs ilyen képzeletbeli mérleg. Vagy ha van, az életem bizony könnyűnek találtatott. Valójában – nyugtatom magam –, az életösztön erősebb bennem, mint a halálvágy. Jó ez, vagy kiábrándító? Kitárja a lehetőségeket vagy beszűkíti? Most még nem tudom. Járni „tanulok”.

Állok az egykori Kőbánya mozi előtt. Ma egy tévétársaság székháza. Mellette modern házban diákotthon. A titokzatos épületben nemzetiségi önkormányzatok működnek. A tízemeletes házak között orkánerejű szél fúj. Minden rendezett és teljesen kihalt. Mint egy kísértetváros. Szemben a széles út túloldalán egy másik világ: a templom, a gimnázium, a városháza. De ott sem látok senkit. Felnézek az ablakunkra, anyámat keresem. Hátha kihajol. Hátha mosolyog. A garázsoknak már nyoma sincs, ahol apám a kis hatszázas Fiatot tartotta. A játszótér is furcsa, sehol a vas mászóka. A sárga villamosokon papírfigurák. Távolabb egy vonat érkezik. A szél elől egy ház mögé bújok. Kisüt a nap. Elfutott az idő, gondolom, de a nap sugara lelkembe simogatja, miért is szeretnék még élni. Újra szabad vagyok, igaz a gondolataim közé fészkelődött a félelem. Az ókori bölcsre gondolok, aki szerint senki sem olyan öreg, hogy arcátlanul ne remélne még egy napot.

Egy nap? Mire elég? Senecának elég volt, hogy császári parancsra véget vessen életének. Elkerülje a nagyobb megaláztatást, a szenvedéseket. Nekem nincs se császárom, se királyom. Anyám s apám sincs már, a szerelmem is elmerült, de van Istenem. Nem szól hozzám, de érzem a nap sugarában a tekintetét. Azt üzeni: kelj fel és járj! „Mélyből – magasba – egyedül.” Remélem nem akkor fogok hozzá újra – hányadszor már! –, amikor már abba kellene hagyni.

A szerző történész