Jó-e egy országnak, ha sok választási cikluson keresztül vezeti egy párt vagy pártszövetség kétharmados felhatalmazással? Mint minden hipotetikus kérdés, ez is azért jó, mert el lehet rajta merengeni, ilyen-olyan válaszokat adni rá, miközben pontosan tudható, a fikció tartományában járunk, nincs mód ellenpróbára, ezért az összes felmerülő válasz irreleváns. De ha elgondolkodunk rajta, a kérdés mögött megtalálhatjuk a politika lényeges törvényszerűségeit. Először is, hogy a választás – legyen bármi az indoka – végső soron a hitről és a bizalomról szól, arról, kinek és milyen mértékben lehet elhinni, amit mond, illetve kitől várható inkább, hogy állja a szavát, betartja az ígéreteit. Másodszor, hogy a politikai térben minden résztvevő akkora helyet foglal el, amekkorát az ellenérdekeltek engednek, magyarán a kétharmados felhatalmazásban egyszerre van benne a kormányzat és az ellenzék teljesítménye, hitelessége, alkalmassága az ország vezetésére stb., illetve az, amit ezekről a választók többsége gondol. (Magától értetődő lehet, de látva az emlékezetvesztésre irányuló folyamatos kondicionálást, úgy fest, újra és újra el kell mondani, hogy a 2010-es eredmény sem csak a Fidesz–KDNP érdeme volt, abban meghatározó szerepet játszott a Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon vezette kormány és a mögöttük álló pártok teljesítménye.)
Aki figyelemmel követte az elmúlt héten a magyarországi ellenzék politikai évadkezdését, érezhette úgy, hogy A holnap határa című sci-fit nézi. Az Emily Blunt és Tom Cruise főszereplésével készült filmben a katona egy időhurokba kerül, valahányszor meghal, elkezdődik a napja, újra és újra átéli annak eseményeit, végeérhetetlenül. Mintha ez történne a baloldali ellenzékkel is: nekibuzdulás, harc egymással, látszatkeltés, koordináció, a szükséges intellektuális és szervező munka elvégzése nélküli reménykedés, aztán bukás, majd az egész kezdődik elölről. Apróbb változások vannak ugyan, új kommunikációs csapásirányok, időközbeni megvilágosodások, hirtelen jött identitásváltozás és érdekvezérelte innen oda átlépések, de a mintázat ugyanaz marad.
Úgy tűnik, a következő időszak „A holnap Magyarországa” címen előadott kommunikációs harccal telik majd. A Momentum Donáth Anna plakátkampánnyal felvezetett visszatérésére el is készített ezen a néven egy honlapot, amelyen a mindenféle tervek mellett azért lényegében csak sikerült „megalkotni” olyan kérdőíveket, amelyek kísértetiesen hasonlítanak az agyonszapult nemzeti konzultációra. Mellesleg az elképzelések kapcsán csak azt nem tudhatja meg a gyanútlan választó, hogy vajon azokat hogyan képzeli megvalósítani a fényhozónak kikiáltott EP-képviselő, mert túl azon az elég evidens tényen, hogy dolgozni kell, nem nagyon derült ki más a beszédéből. Mondta ugyan, hogy „radikálisan mást kell csinálni”, de annak mibenlétét jótékonyan elhallgatta. A másik ágon Gyurcsány Ferenc bejelentette, a DK felkérte az árnyékkormányt, magyarra fordítva, ő felkérte a feleségét, hogy őszre alkossa meg „a holnap Magyarországának” programját. Nem tudom, mi várható attól a Dobrev Klárától, aki a választások előtt a férje kormányzására és a 2008-as válságra vonatkozó kérdésre azt válaszolta: „A 2008-as gazdasági válság alatt az volt az amerikai és az európai politika fő iránya, hogy megőrizzék a költségvetés egyensúlyát. A politika akkor alapvetően mindenütt a gazdaságról szólt, a megszorításokról. Az elmúlt tíz év azonban fájdalmasan bebizonyította a világnak és Magyarországnak is, hogy ha nem az emberekről szól a gazdaságpolitika, akkor az egésznek nincs is igazán túl sok értelme.” Illetve mennyire lesz hihető bármilyen program, amit a vezetésével a már leszerepelt politikusokból álló grémium létrehoz.
A holnap határa című filmben a főszereplők tanulnak. Minden újrainduló napon megküzdenek minden méterért, mert pontosan tudják, a jelen a kulcs, ott kell jobbnak lenni ahhoz, hogy át lehessen lépni egy másik jövőbe. A magyar ellenzék láthatóan nem érti ezt, és tanulni sem hajlandó.
A szerző vezető szerkesztő