Csalássorozat

A brit Observer című lap 2001-ben összeállította minden idők legnagyobb sportbeli csalásait. Az első helyre az öttusázó olimpiai bajnok, a szovjet Borisz Onyiscsenko került, aki az 1976-os montreali olimpián párbajtőrének markolatába villanykapcsolót szerkesztett, amelynek a megnyomásával ért el „találatokat”. A csalás kiderült, Onyiscsenkót pedig kizárták a játékokról, és az a hír járta, hogy egy szibériai sóbányába száműzték. A valóság az, hogy jó ideig taxizott, hét év múltával pedig úszóedző lett, majd uszodaigazgató. Onyiscsenko megelőzte a listán a rövidtávfutó kanadai Ben Johnson szöuli doppingügyét vagy az argentin Maradona „kezezős” gólját az 1986-os világbajnokságon.

Az 1951-es berlini Világifjúsági Találkozó előtt azonban – ami egyetemi-főiskolai világbajnokság volt – olyan csalássorozat történt, amely párját ritkítja a világ sportjában és Magyarországon is. Nádori László egyetemi tanár, sporttudós (ma lenne százéves) a róla szóló, napokban megjelent könyvben szóba hozza a történteket. A magyar sportvezetők ugyanis, hogy minél jobb csapattal szerepeljünk a VIT-en, amely az 1952-es olimpia főpróbája volt, politikai sugallatra, beírattak az egyetemekre boldog-boldogtalant. Puskás például fizika–matematika szakos lett, a birkózók egységesen kémia szakra mentek és így tovább. Nádori Lászlónak kellett szétosztania a versenyzőket, és ő kapta a feladatot, hogy menjen el a minisztériumba, majd az illetékes egyetemekre. Politikai szinten ezt már eldöntötték, és csak az adminisztráció volt hátra. Nádori egyeztette a névsort, hogy ki melyik egyetemre kerüljön, illetve melyik karra írassák be. „Elmentem a minisztériumba, mivel ez parancs volt, de akkor még nem tudtam felmérni, és nem is értettem, hogy ez milyen morális bűn” – mondta később. A versenyek ellenőrző bizottsága nyilván sejtette, hogy hamis papírokat nyújtottak be, mégsem szólt egy szót sem. Idehaza egyetlen professzor, Trencsényi-Waldapfel Imre (1950 és 1953 között az ELTE rektora) volt az egyetlen, aki felháborodott a hallottakon, bement a titkárságvezetőhöz, és kikérte magának, hogy ehhez engedélyt adjon. „A SZER másnap már világgá fogja kürtölni, hogy a magyar felsőoktatási minisztérium ilyenhez hozzájárult” – mondta. A politika azonban közbeszólt, és lesöpörték a rektor véleményét. Nádori és egy „föntről” kiküldött elvtárs felkereste a karokat, ahol minden további nélkül lepecsételték a szükséges okmányokat, csak a neveket kellett beírni a megfelelő helyre, és minden rendjén volt.

Aligha hiszem, hogy az Observer tudomást szerzett erről a csalássorozatról, mert akkor az első helyre jelölte volna, ami 1951-ben Magyarországon történt. Hihetetlen, de 210 indexet állítottak ki a magyar sportolóknak! Voltak közöttük 36 éves egyetemi hallgatók, meg voltak 30 év feletti hölgy tagjai is a küldöttségnek, akiket valamelyik akadémiára írattak be.

1951–52-ben doppingvizsgálat még nem volt, csak az 1960-as római olimpián kezdődött. Ismeretes, hogy az 1956-os melbourne-i olimpián a magyar futballválogatott nem volt jelen. Az okok között a részvételi költségek és a felkészülés hiányosságai szerepeltek. Valójában féltek a vezetők, hogy lebukik a profi csapat, és ezúttal nem mertek csalni. Mint például az argentin evezősök, akiket kizártak, mert megsértették az akkor még érvényben lévő amatőr szabályokat. Visszatérve 1951-re: mondhatjuk, hogy a diktatúrában kétféle erkölcs volt érvényben. Az egyiket prédikálták, de nem gyakorolták. Aztán volt egy másik is: ahogy a dolgokat csinálták. Ám ezt az erkölcsöt ritkán prédikálták.

A szerző újságíró