A „kétszázasok klubjáról” beszélt Demeter Szilárd, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója január elején a Debreceni Református Kollégium bicentenáriumi Petőfi-ünnepségén. Nemcsak forradalmár költőnk, majd a Himnusz 200 éves születésnapja teszi jelenvalóvá a szellemközösséget, hanem két nappal a Magyar Kultúra Napja (a szatmárcsekei fohász datálása) előtt az alsósztregovai Madách Imre születésének 200. évfordulója is.
Kölcsey szónoki hevületével és hazaszeretetre buzdításával a reformkori ifjúság rajongott példaképe volt. Ő mintegy előkészítette Petőfi színrelépését, míg a nemzeti fohászban már nemcsak az egykori „zivatarokat”, hanem a szabadságharc bukását, a későbbi balszerencséket és viszályokat is előre jelezte, de a 130. genfi zsoltár mintáját követő paraklétoszi közbenjáróként megszólaló költő-rétor a mindenkori reményt is megfogalmazta. S Madách egy évtizeddel Világos után kezdett bele – a pesszimizmus és az akkor távolinak tűnő, de föladni nem kívánt derűlátás között csapongva – Az ember tragédiája írásába.
A nemzeti és a személyes tragédia allegorikus megjelenítése lett volna a célja, s utóbbit – így a csalódását házasságában – Éva alakja jelképezte volna. Ám a nemzeti és személyes sorskérdéseket a madáchi eszmekörben háttérbe szorította a korabeli szellemi, filozófia áramlatokra reagáló, az Isten és ember, a sors és történelem, a jó és rossz, az érték és értéktelenség, a részvét és megvetés viszonyát szintézisteremtő (vagy legalább harmóniakereső) szándékkal reflektáló gondolati-eszmei tisztánlátásvágy. S már a történeti színek elején kiderült: ez a mű a magyarság- vagy a madáchi tragédia helyett az általános emberi célképzetek helyét hivatott tisztázni.
Kiváló Tragédia-tanulmányában Barta János negyven évvel ezelőtt rámutatott, hogy Madáchot aggasztotta a rémkép: „a történelemben, az életben és az egymásra következő korszakokban nincs haladás, fejlődés, csak örök ismétlődés és azonosság”. S hogy megy-e előrébb a világ, arra nem tudott válaszolni – csupán a küzdelmet (mint léthelyzetet) és a hitet (a „bízva bízzál” ösztönzését) volt képes nevesíteni. És valamilyen rejtett eszkatológiai reménységet, már ami azt illeti, hogy ha a halál a „cél”, addig éljen úgy az ember, hogy életével a küzdelmet ne tegye üressé és hiábavalóvá.
A Madách-mű értelmezéséhez kevés – még egy mozaikos vázlathoz sem elég – az itteni néhány gondolat, de könyvek sora sem képes minden rétegében föltárni azt. (Egyetemi oktatóm, aki ma már professzor, korábban gimnáziumi tanár volt, és Madáchcsal néhány óra helyett néhány hónapot foglalkozott, így nem haladt a többi anyaggal, s ennek senki nem látta kárát. Tapasztalataim szerint a középiskolás korosztály ma is fogékony a műre: benne van a mindenkori jelen léttapasztalata.) Így csak egyetlen színnél, a falanszternél állok meg – az álomjelenetek közül ez volt az első, amely Madách „jövőjében” játszódott, de a megformálásához egy már akkor is létező utópiát használt föl.
A szocializmus (kommunizmus) utópiáját. A marxista Madách-kritika nem is az Istenben, hanem a falanszterben látta a „fenyegetést”, ezért annak hatástalanítása volt a célja. A korai kádárizmusban falanszterkonferenciákat szerveztek, s megállapították, hogy Madách rossz forrásból és helytelenül értelmezte Fourier szocializmusutópiáját. Mivel ez ma már nem egyszerű utópia (lassan a jégvilág sem az), s mivel vannak nemcsak emlékeink, de jelenvaló tapasztalataink is a falanszter folytonos újraéledéséről (mert a történelem most is ismétli önmagát), a „tudományos” alapon irányított társadalom rémképe nem hagy nyugodni bennünket.
Széklábakat gyártó Michelangelo, és azokat is a „leghitványabb” alakra? – ugyan már! Orwell 1984-e megvalósult már Madách látomásában is, és folytonos újjászületésben táplálja a mai napig mind embertelenebbé önmagát. A rémkép csak még hatalmasabb az eltörlés kultúrájában, a normalitás határait régen túlnőtt erőszakos, minden hagyományos értéket megkérdőjelező ideológiákban. Szintén Barta János mutatott rá, hogy a szerző egészen szembetűnően jelezte: amikor a személyes szabadságot és biztonságot tartja értéknek, „a legfőbb rosszat bizonyos alapvető emberi jogok és igények eltiprásában látja”, ám a „legnagyobb gonosz” mégis az „erkölcsi elaljasodás”. Athén, Róma és Bizánc (vagy az eszkimójelenetet is) másfajta erkölcsi romlást tükröz, mint a falansztert irányító hatalom.
Jankovics Marcell adaptációja hol a háttérben, hol maszkok mögé bújva, hol önjelölt bíróként jeleníti meg ezt a „tudós”, irányító hatalmat. Amikor majdnem három évtizednyi, kisebb-nagyobb szünetekkel fokozott vajúdás után – 1983-ban fogant a forgatókönyv ötlete, s a teljes mű 2011-re készült el – bemutatták az animációs filmet, a kritika is a Falansztert tartotta az egyik legsikerültebb epizódnak. S az jóval félelmetesebb is, mint Madách szövegében. A mű gondolati íve itt válik a leginkább érzelmivé, a kétségbeesés nem feltétlenül a Tragédia végén jelentkezik, hanem éppen itt. Hirsch Tibor írta a Filmvilágban: „Negatív utópiát például talán a hidegháborús évtizedek sci-fi képregényeihez tudtak rajzolni igazán. A rajzoló félelme akkor volt a leghitelesebb. A Falanszter színben éppen ezért nemcsak a madáchi százados múlt vizionálta, onnan nézett jövő szerepel, hanem a stílus által a szorongani leginkább képes közelmúlt saját rajzos jövőképe, és mostani sejtéseink ugyanerről: ezek így együtt adnak egymásnak hármas találkozót a látványban.”
Idézzük föl a falanszter alaphelyzetét! Ádám kérdésére, hogy miféle országba jöttek, Lucifer így felel: „E régi eszmék többé nincsenek. / Nem kisszerű volt-é a hon fogalma? / Előitélet szülte egykor azt, […] / Most már az egész föld a széles haza.” Ádám ezt mondja rá: „Egyet bánok csak: a haza fogalmát, / Megállott volna az tán, úgy hiszem, / Ez új rend közt is. Az emberkebel / Korlátot kíván, fél a végtelentől, / Belterjében veszt, hogyha szétterül; / Ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz; / Félek, nem lelkesűl a nagy világért, / Mint a szülők sírjáért lelkesült.”
Aztán jön a lombikokban kitenyésztett jövő; az emberi életekkel, sorsokkal manipuláló globális tervgazdálkodás. Madách már azt is látta, hogy az Isten, a nemzet és a haza fogalma mellett mitől fog félni leginkább az arctalan hatalom: „Ha a család előitéletét / Éledni hagyjuk, rögtön összedűl / Minden vívmánya a szent tudománynak.”
A szerző irodalomtörténész