Itthon, OTThon

Tamási Áron sok-sok év óta a kedvencem, az iránta érzett rajongásom pedig csak nőtt, amikor Farkaslakára, székelyföldi otthonába eljutottam. Ugyanígy voltam Áprily Lajossal is, akinek emlékháza Parajdon, közel a sóbányához található, s bent, a kicsi szobában, egy üvegezett képkeretben ott függött az a verse, amelyet én a világ egyik legszebb versének tartok. A Halálmadár című költemény.

Mindkét helyen megérinti az embert a hely szelleme, s rögvest hozzáad valamit, valami titokzatosat néhai lakója megértéséhez, pontosabban fogalmazva közelebb hozza őt a látogatóhoz. S jobban megérti az ismert Tamási-mondást is, miszerint „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. A világot látva tagadhatatlan, hogy ez sokaknak nem sikerül. Nem sikerül otthonra lelniük, s ez nem feltétlenül az ő hibájuk. Nekünk, viharos évszázadokat átélt magyaroknak, ha fájdalmakkal, megcsonkításokkal is, de sikerült. Erről szól, erre emlékezik és emlékeztet számos ünnepünk is. Az egyik az, amikor a kultúránkat ünnepeljük.

Éveken át a magyar kultúra napján, azaz január 22-én – úgymond babonából – mindig kiválasztottunk egy-egy olyan helyet, ahol még nem jártunk, de fontos helyszíne kultúránknak, avagy megnéztünk egy magyar színdarabot, amelyet még nem láttunk, egy koncertet, melyet e nap tiszteletére rendeztek meg. Régen tervbe volt véve, hogy legközelebb Kárpátalja lesz a kiválasztott hely. Munkács vára, Beregszász, ami pár napba belefér. Nem jött össze. Nem jöhetett össze. A kimenő forgalom arrafelé nem ajánlatos ez idő tájt.

A világ mostanában fenekedéssel, erőfitogtatással van tele, s nem kultúrákat ünnepel, hanem kultúrákat próbál eltüntetni, megalázni, meggyalázni. Egyesek a Koránt égetik el, mások templomokat rongálnak meg és keresztény papokat ölnek, megint mások gyönyörűséges festményeket tesznek tönkre, s arra is van közelmúltbéli példa, hogy az ünnepeinket gyalázzák meg. Ki egyikét, ki a másikét. Így aztán nehéz megjósolni, hogy lesz-e még egyszer ünnep a világon, békében, egymás iránti tiszteletben.

Mindenesetre az egy héttel ezelőtt itthon megünnepelt magyar kultúra napja nagyon szépre sikeredett, s hálát adhatunk az Istenek, hogy mi zavartalanul, békében emlékezhettünk. Alig háromszáz kilométerre a magyarok fővárosától, Budapesttől ezt idén zavartalanul nem tehették meg. Onnan csak rossz hírek jönnek – jó ideje már. S sokunkban felmerül a kérdés, lesz-e még módunk, lehetőségünk elzarándokolni Kárpátaljára, hogy közelebb kerülhessünk az ottani kulturális emlékekhez?  Hogy az ott született neves magyarok házát meglátogathassuk, s megérezzük ott is a hely szellemét? Ki tudja?

No, de vissza a magyar irodalomhoz! Tamási Áron kérdésére, hogy „Mi végre vagyunk ezen a világon?” mindenkinek válaszolnia kell. Önmagának. Azért vagyunk vajon, hogy konzumidióták legyünk, a fogyasztás állati szintjére süllyedve, egymást öldökölve, vagy azért, hogy Isten teremtményeként jól bánjunk a hozományunkkal, a több ezer éves magyar kultúrával? Van erre válasz: a magyar kultúra napjává kell tenni az év 365 napját. Nem könnyű feladat, de nem is lehetetlen. Sem itthon (a Magyarországnak nevezett hely határain belül), sem OTThon (ahol határainkon kívül élnek magyarok).

Már csak azért sem, mert a magyar irodalom, a magyar művészet csodálatos. Mondhatom, isteni ajándék és menedék. Tamásitól ajándékba kaptuk a székelyek derűjét, fondorlatos észjárását, életrevalóságát és megmaradásának titkait. Nyírőtől a székelység fájdalmas sorsát ismerhettük meg, Benedek Elektől a mesék igazságát, Wass Alberttől a magyarság küldetésének fontosságát kaptuk ajándékba. Kányádi Sándortól meg azt, hogy „vannak vidékek legbelül”.

Magyarán, hogy a szülőföldnél kedvesebb táj nincsen. Nem sorolom tovább az „ajándékozókat”, mert sosem érnék a végére. Holt és élő költőkkel-írókkal s más művészekkel együtt csodálatos a magyar kultúra. Itthon és OTThon is menedék. A legvészesebb időkben is. S most bizony vészes idők járnak. Itthon is és OTThon is, meg szerte a világban. S amíg le nem rombolják a tetőt a fejünk felett, addig ezek a menedékek megmaradnak. Velünk maradnak.

Sajnos a rombolás nem akar szűnni, sem a fizikai, sem pedig a lelki színtéren, miként nem szűnik az a legalább évtizede tartó támadásözön sem, amelyet azért kapunk, mert a saját utunkat akarjuk járni mi, magyarok, s nem a világhatalomra törő, beteg elméjű, sanda szándékú emberek által kijelölt utat. A zsákutcát. Az igazi kérdés szerintem az: meg tudunk-e élni az ember- és természetellenes, romlott erkölcsű vezérek nélkül, vagy sem. Szerintem meg. Feltéve, ha abból táplálkozunk, amit örökül hagytak ránk a századok, sőt ezredek: a magyar kultúrából, hagyományból meg a természet bölcsességéből. Ami egyet jelent a szellemi felemelkedéssel.

„A vak csillag, ez a nyomorult föld / Hadd forogjon keserű levében, / S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől / Tisztuljon meg a vihar hevében, / És hadd jöjjön el Noé bárkája, / Mely egy uj világot zár magába. / Húzd, ki tudja meddig húzhatod. / Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:/ Szív és pohár tele búval, borral, / Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”

Vörösmarty Mihály: A vén cigány című csodaszép versének részlete mellé hadd tegyek egy bájos újévi köszöntőt Kányádi Sándortól, hiszen még január van, és a magyar kultúra napja is pár napja volt csupán: „Nem kívánok senkinek se / különösebben nagy dolgot / Mindenki, amennyire tud, / legyen boldog. / Szaporodjon ez az ország/ emberségbe’, hitbe’, kedvbe’, / s ki honnan jött, soha soha / ne feledje.”

A szerző újságíró