Új év, új remények

A 2022. év az elmúlt évtizedek egyik legnehezebbje volt, az új esztendő sem kecsegtet semmi jóval, globális és személyes félelmek között vergődünk mindannyian. Olyan dolgok tornyosulnak a fejünk felett, amikre kevés ráhatásunk van: egyre inkább eszkalálódó háború a szomszédunkban, súlyos infláció, energiakrízis, új és váratlan veszélyek közepette élünk. Mivel úgy gondoljuk, hogy egyénként ezekre nincsen ráhatásunk, állandó frusztráltságban élünk. Azt érezzük, hogy a jövő kifut a kezünk közül, nincs kapaszkodónk, nem bízhatunk semmiben, a világ összeesküdött ellenünk. A külső és belső tényezők okozta tehetetlenség negatív spirálba sodorhat. Alapvetően azért van ez, mert nem tudjuk, hogy mi is valójában a remény, mi a jelentősége a jobb jövő várásának az életünkben nehéz körülmények között – sőt éppen akkor! Hívő keresztényként nézzünk a mélyére ennek!

A reményről beszélni annyit jelent, mint megállapítani, hogy milyen helyet foglal el az életünkben az a boldog jövő, amelyre születésünktől fogva meghívásunk van az Istentől, nemcsak ma, amikor bezárulni látszik a horizont a sok baj közepette, hanem minden áldott napon. Vágyódnunk kell e jövő után, pontosabban remélnünk kell ezt. A remény bizalom a jövőben, várakozás, melyben az eljövendő utáni vágyódás és a türelmes várakozás egyaránt jelen van. Türelmetlen korunkban, amikor mindent azonnal akarunk, az igazi reménykedés ennek az ellenkezője: újra meg kell tanulnunk várakozni arra, ami valójában már kezdettől fogva a miénk, mert a remény Isten hűségén alapul, és a remény ereje a türelmes kitartásban mutatkozik meg. Tudnunk kell persze, hogy a boldog(abb) jövőben való részesedésünk kétségkívül problematikus, mert függ a hűséges és kitartó szeretettől, ami nem könnyű követelmény a bűnre hajló szabad akarat számára. Alapvető feltétel az, hogy a hitbe és a bizalomba belegyökerezve tud a reménységünk a jobb jövő felé kitárulni és tudja ezáltal felemelni az életünket. Hit és bizalom, remény és szeretet összetett, de egyetlen lelki magatartás különböző oldalai. A remény a hittel és a szeretettel együtt a keresztény egzisztencia alapját alkotja. Mindehhez az kell, hogy hitünk szeretetben tevékeny legyen, hogy a remény hordozza és belegyökerezzen a nagy hívő közösség életébe.

A mai világhelyzetben, amikor úgy tűnik – és nem alaptalanul –, hogy elhatalmasodik a sokféle rossz, pont ekkor „árad túl a kegyelem”. Ennek a jeleit is megfigyelhetjük, ha értő szemmel, főként az Isten szemével nézünk a világra… Hál’ Istennek, egyre többekben fogalmazódik meg az „új ég, új föld” iránti vágy, amely sokféle szálból sodródik össze, számtalan felismerés táplálja. A veszélyek közepette az egyes ember, de a közösségek is, szilárd kapaszkodókat keresnek a túléléshez, az egyszerű továbbéléshez is. A krízis, annak minden eleme, kölcsönhatása eredendően erkölcsi természetű, így a válaszoknak, a megoldásoknak is erkölcsi természetűeknek kell lenni. Egyszerű dolgokra lelhetünk kapaszkodóként, ahogyan Szent Pál írja a Filemonhoz írt levélben: „… testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos.” Ma ezek mind súlyos hiánycikkek. Az erényes életet elavultnak, ósdinak tartja a közvélekedés (az oktatási/nevelési rendszereinkben nincsen helye ennek), az értelme, a jelentése is kiveszőben van, holott ez is egy egészen egyszerű és járható utat jelöl ki – a veszélyek közepette különösen: az erény állandó és szilárd készség a jó megtételére. Az emberi erények az értelem és az akarat szilárd magatartásformái, kiforrott hajlandóságai, amelyek a hit és az ész segítségével cselekedeteinket szabályozzák, szenvedélyeinket rendezik. Beszélünk úgynevezett „sarkalatos” erényekről, ezek az okosság, az igazságosság, az erősség és a mértékletesség. Feltehetjük magunknak a kérdést: hány okos, igazságos, erős, mértékletes embert ismerünk a környezetünkben, akikben mindez együtt van meg? Mindegyik tulajdonság hiánycikk a hiszterizált, a valódi értékektől elfordult világunkban, holott ezek valóban segítenek a veszélyek közepette „hajózásban”. Ma, amikor a merkantil szempontok uralnak mindent, nem esik szó ezekről még a családokban sem, nemhogy az iskola világában… A tanártüntetések idején ezek a gondolatok önvizsgálatra késztetnek: hogy jutottunk el ehhez a törékeny, veszélyekkel teli válsághelyzethez, mi az oktatás/nevelés gyökérjellegű felelőssége ebben?

Ezen a ponton jutunk vissza a kiindulópontunkhoz: a reményhez, amely a három úgynevezett isteni erény egyike a hit és a szeretet mellett. E három alapozza meg, kelti életre, jellemzi a keresztény ember erkölcsi cselekvését. Ezek tájékoztatják, éltetik valamennyi erkölcsi erényt. A teremtő Isten – az ember teremtésének részeként – plántálta belénk ezeket a képességeket. Az így értelmezett remény védelmez az elbátortalanodástól, az önfeladástól, támogat a testi-lelki-szellemi gyámoltalanságainkban, a remény lendülete megőriz az önzés elhatalmasodásától és elvezet a kölcsönös szeretet boldogságára.

A minket körülvevő összetett krízis nagy „tanítómester” is: a feleslegesről, az értelmetlenről, a károsról a lényegesre, az igazán fontosra, az értékesre irányít. Az evilági javak, a fogyasztói szemlélet kialakította a szinte vallássá lett „jóléti erkölcsöt”, amibe nem fér bele az önként vállalt és élethosszig épített elkötelezettség egymás, a kis- és nagy közösségeink, a hazánk, a keresztény meggyőződésünk iránt. Bátran kijelenthető, hogy az igazi hitvestársi szeretet, a jövőépítés a gyermekek vállalásában, az idős szüleink gondozása („hogy hosszú életünk legyen a földön” – áll a Tízparancsolatban), a szilárd hit az, ami korlátlanul biztosíthatja a személyes jólétünket. „Hálásak” is lehetünk ennek a sok kihívásnak, mert ezáltal megtisztulhat a reménységünk és megerősödve új távlatok felé nyílhatunk. Ráébredhetünk arra is, hogy a minket körülvevő – és a mi saját – szenvedésünk a remény előidézője és nem megakadályozója lehet. A gonosz és a rossz elhatalmasodása – a háború és az általa kiváltott összetett krízis által – a megtérés és megújulás forrásává válik. A legerősebb eszközünk erre az összekapaszkodó imádság, hisz számtalan tapasztalatunk van a közösségi ima erejéről, különösen veszélyek közepette.

A veszélyek okozta bizonytalanság az éberségünk kitágítására ösztönözhet, türelemre taníthat a próbatételek és a szenvedés közepette. A sok feltételes mód azonnal bizonyossággá válik a hit és bizalom légkörében: van Valaki, aki előbb szeretett minket és elküldte egyszülött Fiát, aki az életét adta értünk. Kell-e ennél nagyobb bizonyosság? Létezik-e ennél erősebb remény?

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő