Komáromi kisleány

Tanultuk az iskolában. Olyannyira, hogy máig megragadt bennem: „Komáromi kisleány, vigyél által a Dunán, a Dunán, vigyél által a Dunán…” (A Bereg megyei népdalt a lexikon szerint maga Bartók gyűjtötte 1912-ben a kárpátaljai Dercenben.)

Komáromi kisleány helyett ugyan barátom visz most által a Dunán, de a folyam váltig óriási és bár immáron mindenféle megállítás, sorompó-ellenőrzés-egyebek nélkül lehet szépen tempósan áthaladni a hídon, amin azon a réges-régi novemberi napon Magyarország kormányzója is áthaladt – mégis azonnal észrevenni: bizony más itt minden körülöttünk. Leginkább persze a feliratok nyelve, a temérdek, „a szocialista iparosítás” hazug jelszavával álcázott betelepítési politika eszközéül szolgáló kültelki gyárak kéményrengetege a távolban, no meg odabenn, a Platz galériában előadótermében a kiállításprospektusok magyar szereplőinek neve, olyan, mint például Rozalia Darázsová és hasonlók.

Olvasom, hallom itt-ott: Révkomárom, Dél-Komárom.

A Duna, ami lám, nemcsak összeköt, elválaszt. Miként annyi évtizeden át. („Madari do Dunaja, magyarok a Dunába, szólott a derék szlovák mondás, hosszú – de milyen hosszú! – időn át. És alighanem szól mostanában is, bár meglehet, kissé halkabban – bár ki tudja…?) A Dunából – önmagában őrület, ha jobban belegondolunk, határfolyó lett, Rajkától le egészen az Ipoly torkolatáig – odáig, ahol beléömlik a palócok kedvelt vize, amely tudvalevően szintúgy határfolyó lőn, mivel a geográfiai zsenik szerint hajózható folyó. Mint a Duna. Amely, József Attila óta tudjuk, csak folyt. És múltak az évtizedek.

Ma, a Dunán átkelve: komáromi kisleányok és kedves asszonyok, no meg kemény tekintetű, bajuszos férfiak, melegítőjükön a magyar címerrel. És kijavítanak: amit mi gyakran Révkomáromnak, felvidéki, elcsatolt Komáromnak nevezünk – az Komárom. Csak az és semmi más. Sőt: ez „a” Komárom, a nagy mesemondónak hazudott (annál sokkal több: nagy író) Jókai Mór szülőhelye és Klapka György Komáromja, Amarra, intenek dél felé, azelőtt tulajdonképpen nemigen volt semmi. „Ez Ős-Komárom vagy Ókomárom, de mi ezt sem használjuk.” Komárom és kész. Ez Komárom. Kisleánnyal és anélkül, akár általvisz a Dunán, akár nem.

Kettősségek bilincsében, villan át rajtam. Ha hangosan kimondanám, ezek a derék magyarok, úgy lehet, meglepődnének. (Bár nem biztos: úgy lehet, ennyi esztendő „előedzés” után ők nemigen lepődnek már meg semmin ebben az árnyékvilágban.) Eszembe jut amarra, messze kelet felé Kis- és Nagyszelmenc, a kettévágott színmagyar falu (előbbi Ukrajnához, utóbbi Szlovákiához tartozik), amelyről Kisberlin címmel annak idején filmet is forgattunk, megjártuk vele Krakkót és Athént, a budapesti filmszemlét és a Duna tévé műsorát többször, mégis… illetve mégsem. Az azóta üdvösen megszűnt berlini minta Kisberlinjei pedig váltig itt sorakoznak. Nemcsak a két Komárom. Kelebia. Nagylak. Sátoraljaújhely.

Még egy hungarikum. Kissé kevésbé ismert, mint a csabai kolbász vagy a makói hagyma.

Komáromba, Sátoraljaújhely Slovenské Novo Mesto becenevet viselő túlsó részébe, Schengennek hála, legalább könnyen, gyorsan, akadálymentesen lehet közlekedni, a hazug illúzió szinte tökéletes pillanatnyi látszatával, hogy lám, tényleg, nincs is határ. (Nincs a fészkes fenét.) No de a két Nagylak között példának okáért már nem ez a helyzet, mindenható EU ide vagy oda – arrafelé Schengen még olyasféle távoli ábránd, mint az euró vagy az Ursula-mentes Unió (jó esetben). Mint gyereknek a karácsonyi játékvonat, diáknak a vakáció első napja. Közben pedig…

A beregi népdalról kevesen tudják, hogy második versszaka után („ha átviszel a Dunán, megcsókollak a partján, a partján, a partján, megcsókollak a partján”) a harmadik így szól: „télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha nincs jó idő, mindig esik az eső.”

Ez a lényeg, barátaim. Hogy mikor lesz jó (jobb) idő, arról nem szól a népi bölcselet. De arról igen, hogy olykor éppen a rossz idők a jók. Gondoljunk csak bele.

A szerző író