Talán túlzásnak tűnik, hogy a 200 éve született Petőfi ünnepének apropóján ezzel a szójátékkal közelítünk az életmű és örökség rétegeinek fölfedezéséhez – mert a „Petőfi 200” jubileum szintén a többféle jelentéstulajdonítás lehetőségét hordozza –, de ha Petőfinek szerencséje van, kétszáznál jóval több értelmezést vallhat magáénak. Ez azt jelenti, hogy műve nem lezárt, annak nincsen csak egyetlen jelentése, hogy továbbra is nyitott – mint minden inspiratív és eredeti mű –, ezért nem korszakai és versei vannak, hanem többszörösen rétegzett, élő anyag mindaz, amit Petőfi alkotott.
Vele együtt minden, ami az életművel kapcsolatos. Mint Orlai Petrich Soma nemcsak a mohácsi tragédiának, de az anyai ágon másod-unokatestvérének, Petőfinek és az elbukott szabadságharcnak is emléket állító, 1851-ben készült nagyméretű (200×290 cm-es) festménye, a II. Lajos holttestének feltalálása. Ezt a képet 1852-ben vásárolta meg a Debreceni Református Kollégium a művésztől, és a nagykönyvtár dísztermében állították ki. (Ugyanitt avatták újra január 6-án a Petőfi-bicentenárium debreceni programsorozatának debütálásaként – a képet a második világháború idején biztonsági okokból a püspöki hivatalban helyezték el.)
Ennek a festménynek szintén több értelmezési rétege tárul föl. Lehet történelmi és „költői” ábrázolásként – azaz: a történelmi tényekhez hű, az Orlai Petrich által ismert, Szerémi György 16. századi leírását követő, vagy az „adatokat” a festő szubjektív értelmezési kontextusába állító műként – tekinteni rá. Eltérően Székely Bertalan hét évvel későbbi, a népi életképek romantikáját tükröző festményétől: a kompozíciós és színszimbolika miatt föl lehet fogni úgy, mint amely a keresztyén ikonográfiai hagyományokat (Jézus levétele a keresztről) követi; de akár asztrálmítoszi, csillagjegy-párhuzamok is fölfedezhetők benne. Az első értelmezés kivételével mindegyik a szimbolikus vagy allegorikus elveket érvényesíti, és van egy további aktuális allegóriája is a képnek: a bal szélén látható katona alakjában már a festő kortársai is Petőfi arcvonásait fedezték föl. Ugyanazt a halotti maszkká változó portrét, mint amelyet a többi, költőt ábrázoló műve (ismert portréja mellett például a Petőfi Mezőberényben, a Petőfi a szüleinél, a Petőfi Debrecenben című képek) alapján azonosíthatunk.
Az értelmezés itt újabb lehetőségekkel gazdagodik. Kecsegtet azzal is, hogy a történelmet, a képzőművészetet és a művelődés- vagy mentalitástörténetet egy irodalomóra szerves részévé tegyük – így az már nem hagyományos irodalomóra lesz, hanem az asszociatív és szintetizáló gondolkodás megismerésének és gyakorlásának a kerete. Ugyanitt írtam arról, hogy a diákok nincsenek igazán túlterhelve, csak megannyi más, például a világhálóról érkező, „hasznos” információkat (illúziókat) ígérő csábítás elveszi az időt az iskolai tananyagtól. Számos jelzést kaptam, hogy azért a tantervet is át kellene gondolni (szándékom, hogy ezzel még foglalkozzunk), mert maguk az órakeretek vannak túlterhelve. Az olyan, az identitásunk miatt is fontos témakörre, mint a Rákóczi-szabadságharc, mindössze két óra jut a gimnáziumban, a mellé sorolt fejlesztési feladatok, ismeretek és tanulási eredmények pedig ennek minimum a dupláját igényelnék. Ez csak egy példa, mert irodalomból Petőfire, Aranyra vagy Adyra is csak 10–11 óra jut. A teljes életművekre.
Nos, egy ilyen kép, mint a II. Lajos holttestének feltalálása, történelemből nemcsak Mohács, de a szabadságharc (és bukása), irodalomból Petőfi életműve (és a nemzeti tragédiák recepciója) mellé illeszthető. Az allegóriaértelmezés segítségével egy történelmi ok-okozati folyamatot is illusztrálni lehet általa. Vagy irodalomtudományi kereteket bemutatni, s hogy ma már nem a posztmodernben, hanem az értelmezés (bevett szóhasználattal a narratívák) vagy az identitás-újraalkotás korában élünk. Mindez nem új „találmány”, mert több évszázados-évezredes tradíciói vannak.
Lásd például a bibliai hermeneutika alakulását. Hogy lehet-e a bibliai hagyomány allegorikus, vagy az elveszi a Szentírás realitását? Ha Ádám, az édenkert, a kígyó is pusztán retorikai jel, miként lehettek „valódi” következményei a jelnek? Hogy a „szó szerinti” jelentés is igaz, de az erre épülő mélyebb jelentés is – tehát a szövegben, a nyelvben (itt a festményben) rejlik a spirituális jelentés? Hogy mennyiben érvényes Szent Ágoston (354–430) keresztény tanításról szóló művének modern értelemben is érvényes szemiotikája? Hogy a jel, kommunikatív funkciója miatt, a használat során nem önmagára utal, így az Istenre mutató emberi szövegek (s a műalkotások identitás-konstrukciói) inkább irányjelzések a hitgyakorlathoz (és akár egy irodalmi mű vagy a történelem, az élet- és gondolkodásmód rekonstruálásához), de a megértéshez kell a szó szerinti ismeret, melynek egy adott pillanatban allegorikus vagy misztikus vonatkozása is lehet? Hogy az Augustinus nyomán a „négy jelentés elvét” kidolgozó Aquinói Szent Tamásnak (1225–1274) is igaza van, amikor szó szerinti (spirituális), allegorikus, morális és anagogikus (alulról fölfelé irányuló, a végső dolgok igazságához kapcsolódó) jelentést is fontosnak tartja?
Az Orlai Petrich-festmény lehetőséget ad rá, hogy a „szó szerinti” történelem mellé állítsuk az allegóriát és kultuszt; hogy a művet (és a Petőfi-életművet) saját kontextusában („szövegszerűen”) és a megélt idővel változó aktualitásában („élő anyagként”) értelmezzük. Hogy összekapcsoljunk nemzeti és keresztyén (vagy épp ezoterikus) élményköröket; együtt lássunk okot és következményt, magát a folyamatot, és érzékeljünk hatást.
Ezen az utóbbin van talán a legnagyobb hangsúly. A „Mohács-festmény” már a szabadságharc és Petőfi halála után készült, abban a Bach-korszakbeli reményvesztett időben, amikor megszülettek az Arany-, Tompa- és Vajda-allegóriák vagy megfogant Az ember tragédiája ötlete, melyben a szintén 200 éve született Madách eredetileg a nemzettragédiát örökítette volna meg, ám emberiségköltemény lett belőle.
Mindegyik értelmezésben fölfedezhető a feltámadás, az újjáépülés ígérete. És Petőfi – a nagyságrendet szimbolikusan jelölő – kétszáz (vagy a „Petőfi 200” jubileumi ünnepségsorozat) értelmezésében is ott van a reménység, hogy költőnk művészetének élő anyaga nem foszlik szét a virtuálisan is túlterheltté konstruált valóságunkban.
A szerző irodalomtörténész