A pokol, közelről

Tavaly volt ötven esztendeje, hogy először elsirathattuk őket. Előtte három évtizedig: lelakatolt szájak, halk sóhajtások, mint anyai nagyanyámé is. („Janink, aki odamaradt a Donnál”.) Ennyi és nem több. Hogy a tartós (kollektív) elfojtás, a kibeszéletlenség feszültsége és hatványozódott fájdalma mi mindennel is járhat, miféle rettenetes következményei lehetnek: okoskodjanak rajta a pszichológusok. Van min, bőven.

Amikor Nemeskürty István Rekviem egy hadseregért című könyve 1972-ben először megjelent (az a könyv, amelyet Csoóri Sándor – teljes joggal – purgatóriumosnak nevezett), forradalmas tettnek, hatalmas eseménynek érezhettük. Még akkor is, ha ma nagyképűen fontoskodó ifjú titánok ajakbiggyesztve mutatnak rá szemléleti aránytalanságaira vagy éppen ténybeli-történeti tévedéseire, okoskodó eszménytelenséggel megállapítva, hogy a Tanár Úr, többünk mestere mennyi mindent helytelenül látott, és egyoldalú és korszerűtlen és tudománytalan és egyáltalán. Pedig…

„A második magyar honvédhadsereg (….) hazájától távol harcolt, olyan területen, amely történelmi határainktól és lelkivilágunktól is messze esett. A magyar különlegesen benső kapcsolatban áll hazája határaival: ezek az ő számára egyúttal politikai törekvései és katonai erőfeszítései határát is jelentik. Ahhoz, hogy minden erejét bevesse a küzdelembe, országa földjén vagy annak közvetlen környékén kell harcban állnia.” Ezeket a sorokat Magyarország kormányzója, vitéz nagybányai Horthy Miklós írta Adolf Hitlernek, megpróbálván elérni, amit nem lehetett. (A levél szintén a Nemeskürty-könyvben található.)

Igen: ezeréves határainkról ilyen távol – II. András királyunk éppen most karácsony előtt megidézett szentföldi hadjáratait leszámítva – magyar katona sohasem harcolt. Ennek ellenére vagy éppen mindezzel együtt ott, a doni pokolban, Borgyirevka, Korotojak, Scsucsje, Uriv térségében „a harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot” idézi könyvében Nemeskürty Stomm Marcell vezérőrnagy hadparancsát. „A magyar haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni hős fiaira, akikéhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben. Isten veletek, magyar honvédek.”

Isten velük maradt. Más aligha. Ami meg a magyar haza mindenkori hálás szeretetét illeti: hát…

Persze a dolgok – ha gyötrelmes lassúsággal, ha ellentmondásokkal agyonterhelten is – mégiscsak változóban vannak. Miként a 2. magyar hadsereg köztudatbéli megítélése is.

Oly egyszerű lenne pedig a megértés. És a megrendült csodálat és szeretet is. Megint csak a Tanár Úrhoz kell fordulnunk. Beszámol arról, hogy egy véletlen találkozás során alkalma volt doni élményeiről elbeszélgetni a bugaci erdészet egyik fogatosával. Elegendő volna ezt az egyetlen beszélgetésrészletet világgá kürtölni, terjeszteni, propagálni. Idézni nyakra-főre. És odavágni sok régi és újabb haza- és nemzetbecsmérlő, fanyalgó-hazudozó, potenciális vagy valódi hazaáruló-áltudóskáknak, de úgy, hogy a koponyájuk is reccsenjen belé.

„– Akkor hát szaladtak hátra maguk is az első puskalövésre.

– Ez nem igaz, kérem.

– Nem szaladtak?

– Kecskeméti baka voltam én!

– Szóval tüzelt.

– Ott voltam végig a tüzelőállásban. Vagyis inkább csak a havon, mert azon feküdtünk.

– Meddig tartott ez a végig?

– Ameddig parancsot nem kaptunk a visszavonulásra.

– Addig kitartott.

– Ki hát. A parancs szerint.”

1998 nyarán a honvédelmi minisztérium hadtörténeti intézete hadisírgondozó irodájának jóvoltából végigjárhattam a 208 kilométeres arcvonalat, láthattam a lövészárok-maradványokat Korotojaknál és a Don ama nevezetes kanyarját Uriv után – és az akkoriban alig egyesztendős doni hősi emlékművet Borgyirevkánál – a magyar címer hármas halmából kinyúló, négyméteres kopjafát, csúcsán a sisak a figyelő katonát jelképezi, s ősi magyar szimbólumok, a Nap, a Hold, Földanya és a búzakalász, felül kirajzolódik a Szent Korona sziluettje. Sohasem felejtem el azt az aprócska, szép arcú, kontyos-fürge orosz polgármesterasszonyt, aki velünk hajtott ott fejet, és majdnem szóról-szóra azt mondta el, amit Nemeskürty István így írt le: „ ezek az emberek megfagytak és elvéreztek, és meghaltak és megsebesültek, és szenvedtek és megőrültek, és hóvakságot kaptak és éhen haltak, és kihunyó tudatuk utolsó értelmes fellobbanásával hazagondoltak, igen, a hazájukra, amiről tudták, bizonyosan tudták, hogy nem a Donnál kell megvédeni: de ha már egyszer mégis ott kellett meghalniuk, és sok vad s madár gyomra lett koporsója feláldozott testüknek, akkor legalább egy könnyet ejtsünk értük.”

A doni pokol, közelről, ma, nyolc évtized után.

A szerző író