Jobbat várnánk

„Adjon Isten minden jót, Még jobb évet, mint tavaly vót. Mitől félünk, mentsen meg, amit várunk legyen meg. Szeretetet, békességet, egészséget, magyarán boldog új évet!”

Óvodás korunkban tanultuk a rigmust, persze anélkül, hogy a mondóka tartalmába belegondoltunk volna. Az 1940-es évek végén jártunk, legtöbben szeretetben, békességben s bizony mai szemmel igencsak szegénységben éltünk Debrecenben (onnan a vót) – mi, gyerekek, pedig többnyire egészségben is – és négy-öt évesen egy percig sem gondolkodtunk arról, hogy vajon boldogabb lesz-e az új esztendő, mondjuk az 1951-es, mint amilyen az 1950-es volt. S a mondókánk nem tartalmazta azt a kívánságot, hogy gazdagságot is kérjünk magunknak. Nyilván azért, mert akkoriban azt még az Istentől sem vártuk-várhattuk el, hogy gazdagabbak legyünk. Nem is lettünk, ez a bravúr csak néhány „kiválasztottnak” sikerült. De béke volt, s ez akkoriban minden normális ember számára a legfontosabbnak számított. Debrecenben legalábbis. Az óvodásverseket kántáló gyerekek egészen 1956-ig csak mesékben és családi történetekben hallhattak a háborúról, ám akkor, egy októberi napon, éppen a házunk előtt, meg az óvodánk előtt elkezdett dübörögni a föld. Megindultak a szovjet tankok – Budapest felé. Pontosan előttünk mentek el napokig, hiszen a 4-es főút mellett laktunk, amely ma is Budapestre vezet. S ezekben a napokban belénk költözött valamiféle tudás. Hogy ilyen is van. Hogy egyik napról a másikra változhat meg minden. És azóta számos alkalommal bebizonyosodott, hogy bizony kis túlzással akár percek alatt is megváltozhat minden a világban. Éppúgy, mint nálunk 1956-ban. S később már azt is meg kellett tanulnunk, hogy van „hidegháború” és „melegháború”, s lényegében mindkettő mindmáig tart. Hol itt, hol ott játszadoznak velünk a szuperhatalmak, s az is bebizonyosodott már, hogy lényegében – legyen hideg, vagy meleg – ezekből a háborúkból nem lehet kimaradni. Valamelyik részét mindenképpen érintik életünknek, akár tetszik nekünk, akár nem, bárhol is éljünk a Földön. Ékes példája ennek a most folyó orosz–ukrán háború. Normális embernek mindez persze nem tetszik, de a tények makacsul azt mutatják, hogy szinte nincs perc, amikor a bolygónk lakói valahol ne háborúznának, s nincs az a civil tiltakozás, amely elérné a háborúzó felek vezéreinek ingerküszöbét. Magyarán fütyülnek a nép hangjára.

Bizonyára sokan – pontosabban valószínű, hogy már egyre kevesebben – emlékeznek a Vietnamban, Észak-Koreában, Kambodzsában dúló, az ötvenes évek második felében kezdődő és vagy húsz esztendőn át tartó indokínai háború rémtörténeteire. Magam már békeidőben, újságíróként jártam Észak-Koreában, ahol azt tapasztaltam, hogy békekötés ide-oda, minden utcát fegyveres katonák őriznek, s csak a kijelölt helyeken lehet sétálni. A háború jelei ott maradtak. Vietnamban, pár évvel később, szintén már „békeidőben” kellett szívszorító háborús történetekkel találkoznom. Az egyiket – mely a butaságom története címet viselhetné – el is mesélem. Kedves vietnami rádiós kolléga kísért el sokfelé a gyönyörű szép országban, s egy alkalommal, amikor a vidéket jártuk, megdicsértem egy, a természet jóvoltából csodaszép, burjánzó trópusi növényekkel ékesített, mindössze 20-30 házból álló falut, mondván, milyen jó és milyen bájos, hogy itt mindenkinek van egy tavacskája a háza mellett. „Ezek bombatölcsérek – jött a válasz. – Itt sokszor esik az eső, és ezért megtelnek vízzel.” Sokáig hallgattam. Nem mertem már többet kérdezni. Pontosabban nem volt mit. A táskámban kotorásztam, zsebkendőt keresve. A kísérőm átölelte a vállamat. Értettük egymást.

Algériába is még a múlt században, valamikor az 1980-es években, ugyancsak újságíróként jutottam el. Sokat beszéltek az ottani rádiós kollégák az ötvenes években zajló függetlenségi háborúról is, melyről nyilván sokan tudják, hogy akkoriban a francia gyarmattartók ellen lázadtak fel az észak-afrikai ország lakói. Politikai szakértők úgy ítélték meg akkoriban a háborút, hogy az algériai felkelés keveréke volt az iszlámnak és a kommunizmusnak. Nem vagyok és nem voltam szakértője semmilyen háborúnak, de azt tapasztaltam, hogy csaknem harminc esztendő múltán is, már a béke éveiben is hatalmas sérelmeket hordoznak az emberek magukban a háborús időkre, a több százezer halottra emlékezve. Rendkívül kedves és művelt rádiós kollégák beszéltek a családok háborús veszteségeiről, s olyan történetekről, melyeket itthon, Magyarországon nem hallhattunk. Mivel a háború poklában valószínű mindig is több férfi hal meg, mint nő és gyermek, bizony Algériában is sok nő maradt magára gyermekeivel. Mindre nehéz sors várt. (Bár ott a család fogalma egészen mást, magyarán sokkal szorosabb kapcsolatokat és segítséget jelent, mint a mi égtájunkon.) Aki viszont végképp egyedül maradt gyermekeivel, azok közül sokan – saját szememmel láttam – egy csöppnyi sötét barlangmélyedésben görnyedve egész álló nap egy varrógép mellett ültek. Bérmunkában varrtak, fillérekért, közben a gyerekek – s ezt is naponta láthattam ottlétem során – az utcán, a girbegurba sikátorok között, felügyelet nélkül rúgták a labdát. Pontosabban nem a labdát, hanem a patkányt. Igen, a patkányt. Az volt a labda. Nem volt akkor pénz a patkányok irtására, de még labdára sem. Kísérőmtől meg is kérdeztem, nem tudunk-e vásárolni valahol egyet, mert rettenetes nézni, hogy élő állattal „futballoznak”, aki persze folyvást menekülni akart. Azt felelte, nem tudunk venni, mert sok kellene. És a család sem tud venni. Megértettem.

A háború okozta károk tehát mindenhol nagyon nehezen helyrehozható állapotokat teremtenek. Avagy éppen soha helyre nem hozhatókat. A lelkekben is. És persze új háborúságokat is okozhatnak. A magukat mindig roppant demokratikusnak tartó háborúkirobbantókat ez nem érdekli.

Csak a békés emberek reménykednek. Mi is azt tesszük. A Teremtőhöz fordulva, kis gyermekversikékkel vagy éppen csodálatos költeményekkel, imával kérjük, hogy adjon nekünk minden jót. Jobbat, mint ami tavaly vót!

S mert háborúságról is szólt ez az írás, a háborúkról, melyek nem akarnak szűnni a Földön, hát ide kívánkozik egy idézet George Orwelltől, aki, mint tudjuk, meglehetősen élesen látta a dolgokat, beleértve az emberi természetet is. Íme: „A háború egyik legborzasztóbb kísérőjelensége, hogy a hadipropaganda, az üvöltés, a hazugságtömeg és a gyűlölködés mind-mind olyan emberektől származik, akik nem harcolnak.”

A szerző újságíró