Vándorbottal

„A gyaloglás a legjobb orvosság” – állította Hippokratész. De vajon így gondolta-e nagy költőnk, Petőfi Sándor is, akit mostanában – születésének kétszázadik évfordulóján – gyakran emlegetnek. Életéről olvasva megdöbbentem, hogy a kamasz, majd ifjú ember milyen híres gyalogló volt. Persze nem a magyar falut akarta megismerni, hanem a kényszer vitte rá, hogy a gyaloglást válassza. Ma ez elképzelhetetlen, de a 19. században az utak rossz állapota miatt gondot okozott az utazás. Amikor először olvastam arról, hogy Széchenyi Nagycenkről gyalog ment Bécsbe, csettintettem az ujjaimmal, de Petőfi vándorlásaihoz képest ez nem volt különösebb teljesítmény. Arra gondoltam: érdemes lenne összeszámolni, hogy a költő hány kilométert tett meg rövid élete során gyalogosan – ámulnánk a magas számtól!

Tizenhat éves, amikor télvíz idején, üres zsebbel Selmecről Pestre szökik. Betér a pápista paphoz azzal az ötlettel, hogy a váci püspökhöz igyekszik, mert evangélikus vallását katolikusra akarja cserélni. Ami a kamasznak csak ürügy a néhány fillérhez. De mit evett és hol aludt? – kérdezhetnénk. Volt-e jó cipője vagy meleg kabátja? A fagy ellen hogyan védekezett? Milyen gondolatok gyötörték?

1840 nyarán – katonaként – két hónapig tífuszban fekszik. Vért hány, hajlama van a tüdőbajokra és a szívedények tágulására. 1841 januárjában a katonaorvos azt állítja: „A tényleges rokkantsághoz nagyon közeledik.” Februárban a szolgálat alól Sopronban felmentik. Hálni jár belé a lélek. Ha meghal, kevesen sírnának utána. Pedig Magyarország legnagyobb fia a legnagyobb szerepre készülődik. A Teremtőtől kapjuk ajándékba. A Teremtőnek köszönhető, hogy életben marad. Aztán hamarosan újból vándorol. A havas esőben Pápára gyalogol, onnan Pozsonyba. A rongyos nadrágban és a kiszakadt dolmányban alig ismerik meg a barátai. Egy másik útirány: Győr–Pest–Selmec–Dunavecse. Utána a Bakonyon át Veszprém–Somogy–Tolna – ezúttal színészcsapatot keres. Illyés Gyula írja: „A városok száz és száz kilométerre esnek egymástól. A kor körülményei még a térkép szerinti távolságot is megnövelik, mert hisz vasút nincs, a postakocsi rettenetesen drága, és esős időben nem közlekedik… Útra kerekedni Isten-kísértés számba megy.”

De Petőfi hajthatatlan. Pápáról Komáromba gyalogol, majd hajón Pestre utazik, onnan újból gyalog Dunavecsére. Tizenkilenc éves. Pestről a novemberi sárban Fehérvárra indul, Veszprémen át megint gyalogosan. Aztán: Kecskemét–Pest–Pápa. „Gyaloglás közben erőt vesz rajta a betegség – jegyzi meg Illyés –, napokig hentereg valami útszéli csárda vagy jobbágyház szalmazsupján.֨” Alig lehet követni merre jár, hová igyekszik. Ismét Illyés: „A cipő sajnos egy kicsit nagy, akkora, hogy majdnem beleülhetne, ezekben a bohóci lábbelikben klappog fel Pozsonyba.” Egy másik irány: Debrecen–Diószeg–Székelyhíd–Debrecen. Út közben milyen gondolatok gyötrik? Rövidesen Erdélyt célozza meg. És így megy ez tovább és tovább, a teljesség igénye nélkül. Huszonkét éves.

Írásom elején Hippokratészt idéztem. Petőfi aligha tartotta volna a gyaloglást a legjobb orvosságnak. De karakteréhez a gyaloglás buzgalma is hozzájárult. Érezte a magyar földet a lába alatt, azt, amit verseiben is megénekelt, azt, amiért az életét áldozta. Gondolhatta, hogy minden gyaloglásnyi távolságra van, ha van hozzá elegendő idő és tűz. Volt! Az úti cél magában a költőben volt, jóllehet néha azt sem tudta, mikor érkezik meg, egészen addig, amíg meg nem érkezett.

A szerző újságíró