Élet és idő

Vajon hoz-e ez az esztendő olyan fordulatot, amilyen csak ritkán van egy ember vagy egy kontinens életében? Vajon úgy emlékeznek-e majd utódaink 2023-ra, mint egy sorsfordító pillanatra, amikor jóra vagy – ne adja Isten – rosszra fordult a sorsunk? Ezt még nem lehet megmondani, de azért hinni és remélni szabad, hogy valami olyan történik, ami felerősíti kedélyünket.

Reméljük, nem soroznak be katonának, és nem azért, mert féltenénk az életünket, ha a haza hív, hanem mert elhallgatnak végre, akiknek ez a mostani háború szimpatikus vagy üzlet. S velük elhallgatnak a fegyverek is, megakad ez az egész mániákusságra épülő szellemi bomlás, szétesés, értékvesztés. Kiszabadul a szellem a politikai korrektség internáltságából, visszatér a szabadság, a humanizmus, a bölcsesség, és megvetés jár a különböző akaratbetegségeknek, kiváltképpen a gyávaságnak. Sőt! Nem is szükségeltetik bátorság már ahhoz, hogy a természettudományos igazságok visszahelyeztessenek megfelelő helyükre. Jogi érvekkel nem lehet felülírni a természet rendjét, mint ahogy a politikai érvek sem üthetik a jogi érveket, ahogy ezt egykor Marosán György pékinas és shimmytáncos állította.

Ki tudja, talán a magukat valaha kereszténydemokratának valló német, olasz, benelux, ibér és skandináv politikusok is rádöbbennek, hogy szükség van a jogok forrásának állam – azaz politika – fölé emelésére. Mert ez adja meg a rend szabadságát. Ennek értelmében az embert a természetjogok nem az állampolgári, hanem emberi mivoltánál illetik meg. Mivel jogait az ember a Teremtőjétől kapta, e jogokat az állam tehát tisztelni és biztosítani tartozik. Korlátoznia nem szabad. Mintha elfelejtették volna ezt sokfelé az emberek Európában, s kielégíthetetlen emberi ambíciójuk teszi egyre zártabbá, ellenségesebbé, agresszívabbá a közéletet. Persze tudom, hogy mindezt emberek által működtetett intézményeknek kell garantálniuk, de éppen ez a dolgok lényege: a felső (belső) kontroll. E nélkül az ember elszabadul, és valóban előfordul, mint ahogy azt D’Annunzio írta, hogy a becsvágya felperzseli a gondolatot. Az ilyen becsvágynak két fő tárgya van: hatalom és pénz. Esetleg a siker. Ezek már teljesen egymásba gabalyodtak. Talán ebben az évben sikerül a szétválasztás? Szkeptikus vagyok. Gyanítom, hogy az Európai Parlament elképesztő korrupciós ügyeit, amelyeknek legfeljebb a kicsiny darabkája látszik – ahogy régen Pesten mondták – „elsikálják”. De legyünk optimisták, higyjünk az észben, belátásban, igazságban (hiszen ezek is isteni eredetűek) vagy legalább a választói jogban.

Vajon hoz-e ez az esztendő olyan fordulatot, amely meghatározó lesz Európa sorsában? Mondjuk, a demográfiában. Most kaptuk a híreket, hogy Romániában (így írom, mert nem csak Erdélyről van szó) alig több, mint egymillió magyart regisztráltak a népszámláláson. Sokan féltek, hogy ennyi sem lesz, megkönnyebbültek, hogy legalább „millió”. Nyilván ennél valamivel jobb a helyzet, de nem biztató. Egy emberöltő (azaz harminchárom év) alatt eltűnt hétszázezer magyar. Ahogy a trianoni zsugorított országból is legalább egymillió. Eltűnt, vagyis nem született meg, esetleg elment. Ilyen összefüggésben a történelmünk egyik legfontosabb fordulópontjának 1980 tűnik. Azóta fogy Magyarország lakossága. Általánosságban fogy a Kárpát-medencei magyarság is. Azért érdekes ez, mert ezt akkor nem indokolta semmiféle nagy politikai, katonai megrázkódtatás.

Ellentétben például a honfoglalás és államalapítás korával, amikor sokan lemorzsolódtak az állandó harcokban, vándorlásban; sokan ottmaradtak, lemaradtak; másfelé indultak; elvéreztek a „kalandozó” hadjáratok alatt. Nem volt áldozatok nélküli a szabad magyarok letelepítése és állami – tulajdonjogi – keretek közé szorítása sem. Az 1000. esztendő azonban – ezt a folyamatot szimbolizálva – mégis perspektívát adott, jövőt, esélyt a megmaradásra, fejlődésre, s ezzel élni is tudtunk. Ilyen sorsfordító esztendő azután csak 1241-ben volt, amikor felkészületlenül ért minket a mongol–tatár invázió. Vannak kutatók, akik szerint azt a demográfiai csapást soha nem tudtuk kiheverni. Meglehet, de az is lehet, hogy egyszerűen csak kevesen voltunk. Ezzel a történettel kezdődött sok száz éves vesszőfutásunk, amikor mindig nekünk kellett az Európára törő keleti veszedelemmel szembemenni, s két ilyen megpróbáltatás között valahogyan magunkat számban, gazdaságban, szuverenitásban, függetlenségben, szellemiekben, kultúrában összeszedni. S hát ne csodálkozzon senki, hogy van bennünk egy kis belső idegenkedés attól is, ha nyugatról akarnak „segíteni”. Megjártuk a Habsburgokkal, más németekkel még inkább, s ebben az elmúlt harminchárom évben is de gyanakvók lettünk! Aki ezt nem érti, annak nincs fantáziája.

Ebben a vesszőfutásban a mohácsi vésznek kiemelkedő szerepe van. Szimbólum is, de véres valóság is. S főleg az, ami utána következett. Megmondom őszintén, sokszor nem is értem, hogy abból a bajból, vértengerből a magyar mint nép, s főleg mint nemzet, hogyan állhatott talpra. Mert valahogyan talpra állt, azt nem lehet kétségbe vonni. Igaz, saját országában kisebbségbe szorult, s aztán évszázadokig mindig csak hozták az idegen földesurakat és munkás kezeket – meg jöttek maguktól is –, de a Habsburg abszolutizmus alatt is, kisebbségben is magyar maradt az ország. Felnövekedett a magyarság is, persze nem úgy, mintha ezek a tragédiák nem érték volna, egyáltalán nem úgy, de mégis.

Fontos sorsforduló volt 1848/49. Talán forradalom is volt, de biztosan szabadságharc. Viszont megjelent itt egy alattomos érzés – sajátunk volt azelőtt is, de most ütközött ki egyértelműen – a széthúzás. (Mi hátul áll, a döghalál – ahogy Petőfi írta.) Magyar és magyar között. Megoldjuk, gondolták, s biztosan így is lett volna. Látványosabb és veszélyesebb volt – nem is tudott mit kezdeni vele a magyar politikai elit – a széthúzás magyar és nem magyar között. Ez a „széthúzás” finomkodás. Gyűlölet, tömeggyilkosság, orvtámadás: horvátok, szerbek, románok, szászok, még kevés szlovák is. Vesztettünk, s a legnagyobb baj az lett, hogy Erdélyben, Délvidéken, és szerte a nem magyarok által is lakott területeken gyökeresen megváltozott az élet.

Nagy versenyfutás kezdődött, de mi megint – nem utoljára – mázsányi súlyokkal a nyakunkban indultunk a versenyen. Teleaggattak minket a Habsburgok mindenféle „kiegyenlítéssel”. Mi magunkat is – szokás szerint – félreértelmezett korrektséggel. Így is voltak eredményeink, de végül a külső segítséggel és friss elszántsággal, rátermettséggel szárnyaló ellenségeink – még Tisza István, sőt Károlyi Mihály is azt hitte, hogy nem azok – leköröztek. Háborúba kényszerítettek, amelyhez semmi érdek nem fűzött minket – ismerős történet. Trianon. Az 1920-as év egy újabb súlyos sorsfordító dátum. Nem egészen nyolcmillióan kellett újrakezdeni. De volt világos cél. Hittünk az igazunkban, de az igazunkat nem megfelelő módon próbáltuk érvényesíteni. Ahogy lehetett. Hogy így tettünk, ez nem csak a mi hibánk, sokkal inkább azoké, akik „érdektelenséget” mutattak a valós problémák megoldása iránt. Nem véletlen, hogy tulajdonképpen a problémát is ők maguk idézték elő. Így „elfogadtuk” a német segítséget, amiért nagyon drágán fizettünk. Drágábban, mint maguk a németek. Megjött és itt is maradt Sztálin és a kommunista hajnalhasadás. Hasadt bő negyven évig.

Vajon mit hoz ez a 2023-as esztendő? Hoz-e látványos fordulatot, amely jobb irányba vezeti Európát és a világot? Vagy épp ellenkezőleg: folytatódnak, szétterjednek, szétkenődnek, mindent elfoglalnak a negatív folyamatok. Háború, infláció, népvándorlás, agresszió, harácsolás, korrupció, szellemi szétesés, gyűlölködés. Most látom csak, hogy mindez 1980-ban is itt volt már. Talán nem ennyire látványosan, de itt volt. Ez volt az okozója a legnagyobb bajnak, a perspektíva elvesztésének, a megfogyatkozásunknak. Ha ezeken úrrá leszünk, győz az élet. S az élet maga a gyermek. Rá van a legnagyobb szükségünk, mert megfordítva is igaz a mondás: ki életet nyer, időt nyer.

A szerző történész