Békességet!

Idén az egykori gyermekújság, a Jó Pajtás 1917 karácsonyára megjelent versét ástam elő unokáimnak. Benedek Elek így szól a Hálaének karácsony ünnepén címmel közölt költeményben:

Örvendezzen egész világ,
Most nyílt ki a legszentebb virág,
Nevével Ég és Föld tele,
Angyalsereg száll ővele.

Földön és tengeren által
Béke száll, amerre szárnyal,
Sóhajtások elnémulnak,
Örvendező könnyek hullnak.

Érte Isten dicsértessék,
Szent neve ne feledtessék.
Légyen Övé a dicsőség,
Embereké a békesség!

Az akkori karácsonyt beárnyékolta a családok férfitagjainak elvesztése. A gyermekújság írásaiban is hangsúlyozottan jelenik meg ennek fájdalma. Ezt kívánja Elek apó a béke örömévé oldani.

A bibliai történetek közül Káin és Ábelé mondja el, hogy kezdettől jelen van az emberben a másik elleni agresszió. A régészet pedig azt tárja fel, hogy az ősember eleinte a vadállatok ellen védte barlangját, de a földművelés kezdetén nem erődítette házát. Amikor a települések körül a régészek feltárnak védfalakat, akkor ez már embercsoportok közti fegyveres küzdelemre utal. S a történelem, mint eseménytörténet főleg azt rögzíti, hogy küzdöttek egymással emberek hadai. A mai korunk küszöbén pedig az európaiak jutottak a csúcsra. A műszaki fejlődés akkora volt, hogy az emberek elkezdtek hinni a tartós békében. Az embertelen – vagy nagyon is emberi – hatalomvágy azonban kirobbantotta az I. világháborút. A Nagy Háború több mint három éve után ugyanúgy békét áhítottunk, mint ma a szomszédunkban dúló csatazaj közepette. Mi már akkor tudhattuk, hogy a háborúnak csak vesztesei lehetünk – pedig akkor még látszatra jól álltunk. Azóta viszont gyakran látjuk, hogy a győztesek hogyan válnak vesztesekké: egyszerűen mert elfeledkeznek az igazi, a belső béke megteremtéséről, s amikor a hatalmat kézbe kapják, elfeledik, hogy a dicsőség csak Istené lehet.

Mondom ezt úgy, hogy őseim kardját kegyelettel őrzöm, s büszke vagyok katonai képességükre és vitézségükre. Ám történelmünk utóbbi ötszáz éve a magyar katonát túl gyakran látta idegen érdekekért harcolni. S ennek meggondolása is a békevágyat éleszti. Arany János írja a Nemzetőr-dalban:

Olyan marsra lábam se billentem,
Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem:
De a szabadságért, ha egy íznyi,
Talpon állok mindhalálig víni.

Ne kelljen! Ahogy az István, a király rockoperában éneklik:

– Adj békét, Uram!

Arany János lelki testvére, Petőfi Sándor pontosan fogalmazta tovább ezt az óhajt a Háború volt című versében:

Békét, békét a világnak,
De ne zsarnokkénytől,
Békét csupán a szabadság
Fölszentelt kezéből.

Imáinkban békét kívánunk. Kiknek is? A jóakaratú embereknek. Mert a jóakaratú emberek képesek békességben, egymást segítve élni. Ez hitünk titka.

A szerző volt külügyi államtitkár, a Nemzeti Fórum alelnöke