Szilveszterezők gyülekeztek a sötét Duna-part sejtelmesen bólogató füzei alatt. Nem beszélgettek, a lomhán hömpölygő folyam örvényeibe, fodrozódásaiba merült a tekintetük. Rég találkoztak, utoljára pontosan egy esztendeje, akkor is az év utolsó napján, ahogy egyébként máskor is tették. Búcsúzni jöttek, temetni a megéltet; megosztani az örömöket, a gyötrelmeket, amelyekből mindannyijuknak kijutott, s ha valamelyikből több is kerekedett, egyikük sem sopánkodhatott a viszontagságain, nem kérkedhetett szerencséjével, a keserveket éppúgy sorolni kellett, mint a ragyogó pillanatokat. Nem az ítélkezés ideje volt, azt meghagyták az utókornak, az év utolsó napja a megelőző háromszázhatvannégy summázata kellett legyen.
A hosszú, töprengő csöndet Január szakította meg. „Ismertek, még a nevem hallatán is kirázza az embereket a hideg, mégsem a fagyoskodás miatt emlékeznek rám, sőt talán már az is csak keveseknek jut eszébe, hogy a rettegett koronavírus utolsó hullámát hoztam el. A rettegés más formája, az infláció kötődik a nevemhez, no meg az ellensúlyként bevezetett árrögzítés.”
Február gondterhelten ráncolta homlokát, mielőtt átvette volna a szót. „Bár a legkurtább vagyok közöttetek, mégis talán a legemlékezetesebb lettem, és éppen azon vívódtam magamban, hogyha Január bátyám a rettegést említette, akkor én hogyan is jellemezzem napjaim, amelyek majd nyolc évtized után háborút hoztak Európába. Mentségemre szóljon, hogy a szomszédos fegyverropogás súlyát talán sokan kezdetben fel sem mérték, még a vészterhes időket látott idősebbek is jobban örvendtek a 13. havi nyugdíj visszatértének, mint amekkora aggodalmat váltottak ki a halhatatlan távoli robbanások.”
Március a mindent elborító szóvirágok honi csatazaját ecsetelte, valamint egy talán még soha nem látott vidám felvonulásról beszélt; Április a nagy pofára esésről értekezett, meg hogy azért mégis a víz az úr; míg Májusnak a fejmosások maradtak, amikor mindenki a másik frizurájával volt elfoglalva. Június az általa hozott nagy meleget emlegette, amellyel az örökranglistán is dobogós lehetett, és arról már végképp nem tehetett, hogy a dolláreső, ami elöntötte az országot, az nem csillapította az aszályt; igaz, kevesen találkoztak vele, és ők sem tudtak róla semmit. Július a strandokon elszabaduló sör- és lángosárakkal hozakodott elő, amelyek azért a nyaralás élményét nem ronthatták el, hiszen hosszú száműzetést követően visszatértek a vármegyék az országba. Az időjárásból Augusztusnak is kijutott, mert hiába múlta felül melege a Júniust, a szárazságot is enyhítette, mégis csak legyintettek rá. Szeptember a csodálatos szőlejével büszkélkedett, meg az abból készült borokat dicsérte, Október már a hidegebb időre készült mindenféle olaj- és gázársapkával, míg Novembert egy általa még soha nem látott labdarúgó-világbajnokság hozta lázba.
A végére maradt a szokás szerint az utolsóként érkező December, akinek komoly fejtörést okozott a bajok kutatása, és leginkább a fekete karácsony miatt sopánkodott. „A remény havaként soha nem látott mennyiségű optimizmussal találkoztam, jóllehet a reményt manapság egyre kevesebben kötik egy újszülötthöz, de mégis csak bizakodók. Mert lehet, hogy háború van; mert lehet, hogy magas az infláció, bár az utóbbi állítólag már tetőzik; mert lehet, hogy takarékoskodni kell a fűtéssel, de karácsonyra készülve továbbra is kimerülésig rohangálnak az emberek, költenek amíg tudnak, vagy még azon is túl, és a zárójelentést mindig egy fergeteges bulin osztják ki, ahol sülnek a malacok, és sörben, borban úsznak. Hol itt a félig üres pohár?”
A kedélyes felsorolás végén még barátságosan hátba veregette Januárt: „Öcsém készülj! Biztos lehetsz benne, hogy a távoli háború zaja sem riasztja el őket egy újabb rakétazáporos köszöntőtől, a többi már rajtad múlik!”
A szerző vezető szerkesztő