Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Iljics lámpácskája

Ki ne játszott volna még el a gondolattal, hogy egy időgép segítségével kilépne a jelenidőből, amelyben él, és elkalandozik akár a múltba, akár a jövőbe? Amikor megállt itt a házam előtt egy ilyen masina, én sem tudtam ellenállni a kísértésnek. Bepattantam, de elég meggondolatlanul, mert elképzelésem sem volt, miféle korba, időbe szeretnék eljutni. Evidensnek látszott, hogy valahová a múltba kellene utazni, de a gép sürgetése ellenére képtelen voltam megnevezni egy kort. Valahogyan abban a pillanatban semmi sem tűnt vonzónak. Nagy Sándor belehalt a nagyságába, Julius Caesart orvul leszúrták, a mi István királyunk fiát vesztette, s halála után kis híja volt, hogy maga az ország és a nép is elvész. De később is, Kossuth keserves emigrációja, Széchenyi vagy éppen Görgei sorsa nem tűnt vonzónak. Olyan gomb az időgépben pedig sajnos nem volt, amelyikkel meghatározható lett volna, hogy egy életút éppen melyik – sikeres – időszakára korlátozódjon az időutazás.

Mert, ha ilyen lett volna, mindjárt könnyebb a dolgom. Egy út Napóleon legjobb tizenöt évébe! Moszkva és Szent Ilona nélkül! Bújjon Jimi Hendrix bőrébe az extázis három évére! Visszatérés a huszonhetedik születésnap előtt! Joe Louis, az ökölvívó világbajnok. Schmerling után, Marciano előtt! (Ezek kiütötték.) A magyar honvédség a tavaszi hadjáratban. Garantáltan Világos és Arad nélkül! Szabad emberek a Vadnyugaton. Billy a kölyök és Jesse James. Sose találkoznak Pat Gerettel és Robert Forddal! (Ezek lőtték le őket.) Petőfi Sándor. Segesvár és dzsidás nélkül. Még jobb lenne, ha ezen az időgépen azt is be lehetne állítani, hogy az ember Ady Endre lehessen, de vérbaj, gőg és kiszolgáltatottság nélkül. József Attila a rémes kommunista gondolatai és egyéb betegségei nélkül. Nyilván akkor már nem is ők maguk lennének, kár is az ilyen játékokért. A legjobb időgép úgyis csak az lehetne, amelyik a fiatalkorunkba visszaengedne.

Induljunk hát inkább előre. Félve megnyomom a gombot, amelyikre az van írva: „Jövő.” Nem történik semmi. Próbálom újra, egyre türelmetlenebbül. Már ütögetem a készüléket, mint hajdanán a nyilvános telefonfülkét, ha nem adott vonalat vagy az Orion televíziót, ha elment a kép. Recsegések, ropogások, furcsa hangok. Valami történik. Szédülök, rázkódok, rosszullét fog el. Aztán hirtelen minden elcsendesedik. Kinyitom a szemem, hol vagyok? Ugyanazon a helyen, ahol előbb, de mikor? Nem lehet ezt megállapítani. Itt egy írásom, éppen egy évvel ezelőtti. Akkor még volt kedvem tréfálni december 31-én. Aha, szóval nem a jövőben vagyok, épp ellenkezőleg, a múltban, pontosan egy évvel ezelőtt. De az arcom mintha tíz évvel lenne fiatalabb, a hajam is sokkal dúsabb, a tekintetemben még nincs ott ez a meggyötörtség. Mi történt?

Mi történt? Új félelem költözött a lelkekbe. Akkor már két éve nyögtük a járványt. Felrémlett, hogy sosem lesz vége. Hatásai és a járvány elleni intézkedések következményei alapvetően megváltoztatják a világot. Nem előnyére. Vagy csak engem változtatnak meg? Összekeverem a saját érzéseimet a világgal? Elkap majd a vírus és meggyötör, és soha nem tudom már feledni a légszomjat? A veszélyt, a rémképeket. Izolálódok és izolálnak. Karanténba zárnak. Számon tartanak. Korlátozzák jogaimat, és a veszélyre hivatkozva kartotékokba zárnak. Elektronikus kartotékokba, ember nélküli rendszerekbe, ahol minden, de minden kapcsolatom a külvilággal ellenőrzés és kontroll alá kerül. Levelezésem, telefonjaim. Számláim, vásárlásaim, érdeklődésem. Közlekedésem. Lassan megszűnik a készpénz. Teljes ellenőrzés alá kerülök.

S azután, amikor ez megvan, végre előállnak a farbával. Az élet legfontosabb külső tényezőit is átalakítják. Agresszíven és ellentmondást nem tűrően. Ehhez előbb átgyúrják a közbeszédet. A helyes formuláktól eltérni: bűn. Ellentmondani bűn. Ellenállni: bűn. Az igazi, ha a gondolkodást is sikerül gleichschaltolni. Másként gondolni: bűn. „Gyűlöletbeszéd”. „Klímabűncselekmény”. Ilyen-olyan fóbia. A Bibliából idézni! Gázzal fűteni! Benzinüzemű automobillal járni! Marhát tenyészteni. Egyáltalán húst enni. Bizonyítani, figyelmeztetni, mentegetőzni, magyarázni. Nyugat-Európa most éli a „nagy ugrás” korszakát. Kulturális forradalmát. Ugrás a sötétbe. Mi vár ránk ott? Én sejtem, innen a félelem a lelkemben. A megrökönyödés. Mindazok után, amin az emberiség – akár csak a huszadik században – átment, lehetetlen, szörnyűséges és elviselhetetlen, hogy újra belépjen a „szovjethatalom + villamosítás = kommunizmus” képletbe. Ez egy igen látványos tétel, talán nem is olyan bonyolult egyes elemeit behelyettesíteni a mai fogalmakkal. Én nehezen viselem, hogy Iljics lámpácskájával újra ki lehessen építeni egy embergyilkos diktatúrát.

Mások is nehezen viselik. Ezért – a gyorsítás, dinamizálás érdekében – ki fog törni egy háború. Nem hittem el. Pedig az majd felgyorsítja az eseményeket. Megtöri az ellenállást. Háborúban nincs pardon. Egyhangú döntések, egyöntetű lelkesedés. Igazodás. Hősök jönnek majd, olyanok, mint Zelenszkij meg Biden, esetleg Pelosi és Ursula von der Leyen. Micsoda hősök, micsoda koponyák! Micsoda erkölcsök! Verhofstadt meg Boris Johnson, és a számtalan európai uniós alelnöknő, meg a papa a bőröndnyi pénzzel. És jönnek a szankciók, a blokád. És a szankciók működnek, az európai középosztály megroggyan. Ezzel van a legtöbb baj, mert a proletárok bedőlnek a propagandának és az alamizsnának, a gazdagok meg úgyis elköltöztek már. Az infláció – energia, élelmiszer és minden, minden – működik! Van tökéletes ellenség és bűnbak is: az „oroszok”. Putyin. Oroszország. És ezek büszkén viselik is a címet! Megtették a szívességet. Nem az első szívesség, amit megtesznek a „Nyugatnak”. A végén majd osztoznak? De van titkos ellenség is, és a lényeg a manipuláció.

Ülök itt az időgépben 2021. december 31-én. És a jövőt látom. Valami félresikerült ebben a masinában Wells úr! Leginkább a szocializmus meg a világállam. Egy évre vitt vissza, de úgy érzem, egy emberöltő telt el tavaly óta. Jóvátehetetlen dolgok történtek. Félnek és fáznak az emberek. Csalódottak, telve vannak szorongással. Alig hisz már valaki valakinek, s még kevesebben hisznek valamiben, valakiben. Nagy kincs lett a hit, és legalább akkora a hitelesség. Én magam sem hiszem el, hogy egy év múlva Karinthy Frigyes azt mondja a kávéházba berobbanva: vegyél babot, zsírt, citromot, vegyél patkószeget, bőrt, cérnát! Mások azt tanácsolják, vegyél ingatlant, vegyél aranyat, dollárt, eurót. Ingatlant? Talán egy szobára futná, aranyból igen kis darabkára. Dollárt vettem párat, másnap zuhanni kezdett az árfolyama… És még mérges sem lehettem, mert csak jobb, ha erősödik a forint. Valami nem stimmel Wágner úr!

Az időgép egyszer csak kidobott. Most 2022 szilvesztere van. És nincs béke. Azt sejtettem, hogy nem fogytak el az olyan emberek, akik a mi bőrünkre kísérleteznének a világgal, azok meg pláne, akik minden válságon, felforduláson, háborún, járványon, szankción nyerészkednek. Azt is sejtettem, hogy ezek akár szándékosan elő is idézhetik ezeket a kríziseket, hogy a hasznukat bezsebeljék. Az általános haszonlesés elvezethet a hatalom olyan koncentrációjához is, ami korlátozni fogja az egyént jogainak gyakorlásában. Csak éppen azt gondoltam, hogy az ellenállás erősebb lesz. Hittem abban, hogy mégis csak lesz beleszólásunk e sokféleség arányainak meghatározásába. Hittem, igen, s nem is hiába. De hittem azt is, hogy nagy háború a világban már nem lehetséges. A világ jól láthatóan háborúban áll, s még inkább háborúra készül. Megszáll, felszabadít, gyarmatosít, bevon, kivon, finanszíroz, fegyverkezik. Ilyen esetekre is alkalmazható – nem csak szilveszterkor – Karinthy Frigyes intelme arról, hogy most már „senki se szóljon egy szót se, ne magyarázzon, ne mentegetőzzék, ne hozzon fel érveket és enyhítő körülményeket, és ne bizonyítson be semmit, és ne figyelmeztessen semmire, hanem mindenki vonjon vállat, és nyújtsa a kezét.”

„És azután sürgősen beszéljünk másról.”

A szerző történész