Civil szemmel, avagy Friedman úr három tévedése

Manapság szakértők, politológusok hada igyekszik az ukrán–orosz háború okairól, jelenéről és jövőjéről elmondani a véleményét. Mindannyian remek és okos emberek – vagy kevésbé azok, de ezt nem tudom eldönteni –, akik számos nézőpontból próbálják megközelíteni, értelmezni mindazt, ami a két háborúzó ország között zajlik, s rendre megpróbálkoznak az újságolvasóknak, tévénézőknek megmagyarázni, mi történik a háborúzó felek háza tájékán. Így aztán mostanában kénytelenek voltunk megismerkedni a proxyháború jelentésével, s hamar az is világossá vált, hogy itt nem két háborúzó fél feszül egymásnak, hanem sok. Az egyik Oroszország, a többiek pedig azok, akiknek Amerika diktál, szigorúan csak a saját világhatalmi törekvéseit előtérbe helyezve. Ha finom úrinő akarok maradni, akkor ez azt jelenti, hogy a világ nagyhatalmai mások kezével verik, veretik a csalánt, egyfajta fedezékből nézve mindazt, ami a megtámadott országban történik. S ilyenkor bizony eszébe jut az embernek, hogy hol van az a sokat emlegetett demokrácia, amelyre éjjel-nappal hivatkozik mindenki, aki politikusnak gondolja magát? Naivitásommal nem szeretnék hivalkodni, mégis talán jogos a kérdés, hogy egy ilyen háború kirobbanása előtt ugyan miért nem kérdezték meg a civileket, az állampolgárokat (hiszen állítólag ez a demokrácia), hogy akarnak-e egy ilyen háborút? Ha akarnak, rendben. Menjenek öldökölni. Ám ha nem akarnak, ugyan milyen magyarázattal próbálják megindokolni, hogy a tiltakozók is kötelesek segíteni, pénzzel, paripával, fegyverrel bármelyik háborúzó felet?

Megismétlem! Tudom, hogy a mai világban roppant naiv kérdés ez, mégis, talán legalább valami rövid magyarázatot szeretnénk hallani arra, hogy milyen indokkal kell nekünk és még sok-sok civil embernek szerte a világon akár az amerikaiak, akár az oroszok, akár az ukránok érdekét néznünk? Mert benne vagyunk az unióban? Mert benne vagyunk a NATO-ban? Tehát mindkettő életbe vágó döntéseket hozhat a hátunk mögött, megkérdezésünk nélkül? Bizony azért! Ezt tapasztaljuk már régóta, magyarán azt, hogy a világ urai dróton rángatják az embereket. Valószínű így volt ez mindig, amióta világ a világ, csak éppen a kicsit is tisztességesebb korban ezt nem hívták demokráciának, s nem akarták egy masszába gyúrni az egész emberiséget. Mára viszont már oda jutottunk, hogy a demokrácia címén és ürügyén minden megetethető az emberekkel. Elhitetik velük, hogy joguk van a pedofíliához, a kisgyerekek „érzékenyítéséhez”, kötelesek boldog-boldogtalant befogadni hazájukba, érkezzen oda az illető akár egy fegyverarzenállal is, valamint jogszerűnek nevezhető minden, ami méltatlan, életellenes és erőszakos, tehát különösebb indok nélkül a háború is. Melyek kirobbantásáról – történt az akár Afrikában, akár az arab világban, avagy történik éppen most Ukrajna területén –, az abban való részvételről minket, civileket sosem kérdeztek meg.

S hogy miképpen jön ide George Friedman úr, neves geostratéga, politikai elemző, aki a minap adott interjút közkedvelt napilapunknak? Nos úgy, hogy ebben az interjúban Putyin három stratégiai tévedéséről is szót ejtett, mondván, hogy az orosz elnök egyrészt alábecsülte az ukránokat, harci készségüket, másrészt túlbecsülte az orosz olaj szerepét Európában, mert azt hitte, le tudja választani az európaiakat Amerikáról, harmadrészt pedig félreértette az amerikaiakat, mert valamilyen szétesőfélben lévő országnak látta őket.

Nos, újból hangsúlyoznám, hogy nagyon sokan vagyunk Európában, s persze Magyarországon is, akik – szigorúan civil szemmel nézve a világot – másképpen gondolkozunk a háborúról meg a világ mai helyzetéről. Már csak azért is, mert nem vagyunk sem a háború, sem az energia-ellátás szakértői, továbbá legtöbben végképp nem rendelkezünk tudományos véleménnyel Amerikáról. Másképpen mondva, miközben tisztában vagyunk azzal, hogy a mai világban a civil emberek véleménye – legyenek a világ legokosabb tudósai is akár – cseppet sem érdekli a politikusok többségét, mégsem tudunk mást tenni, mint elfogadni a hátunk mögött hozott valamennyi döntést, annak összes negatív következményével együtt. S akkor most vegyük sorba – szigorúan civil szempontból nézve – Friedmann úr állításait. Az első ugyebár az, hogy az orosz elnök alábecsülte az ukránokat. Nincs kizárva. Csakhogy azt ma már senki sem vitatja, gondolom, Friedmann úr sem, hogy ez már régen nem orosz–ukrán háború, még akkor sem, ha holnap véget ér, hiszen naponta számos cikkben olvashatjuk, hogy ez bizony proxyháború, azaz Amerika vívja nagyhatalmi szerepének megerősítésére ezt a csatát az oroszokkal, persze elvárva mindenkinek az anyagi segítségét a csatához, legyen az a civilek menekítése, vagy éppen a fegyverszállítások elrendelése. Az orosz elnök tehát Amerika Európát mozgósító, fegyverszállító és humanitárius segítséget nyújtó erejét becsülte le, nem pedig a nálánál cáfolhatatlanul kisebb erőt képviselő ukránokat.

Friedman úr Putyin második hibájának azt nevezte, hogy az orosz elnök túlbecsülte az orosz olaj szerepét Európában. Nos, mi, civilek, olajszakértők sem vagyunk. Csak éppen azt látjuk, hogy Európa lakossága igencsak megszenvedi anyagilag és életmódját tekintve is az orosz olaj hiányát. Senkinek sem kell már beszélni a „Nem akarunk megfagyni Ukrajnáért” jelszóval tüntetőkről, sem az egyre növekvő energiahiányról és az inflációról. A hétköznapokból nézve egyelőre Európa a vesztes az energiafronton, nem Putyin. Akinek a harmadik tévedése Friedmann úr szerint az, hogy Amerikát szétesőfélben lévő országnak láttatja. Nos, nem tudom, Oroszország polgárai hogyan látják Amerikát. Ehhez nincs sem elég tudásom, sem pedig elég tapasztalatom. Én nem látom szétesőfélben Amerikát. Stratégiájukat tisztelem, és soha eszembe sem jutott alábecsülni a hatalmas országot, azt viszont látom, hogy példaképnek ez idő tájt semmiképpen nem nevezném őket. Gondoljunk csak az elnökválasztás körüli méltatlan hercehurcára! A metoo nevetséges botrányaira, a térdeplések erőszakos és álságos erőltetésére, az afganisztáni szégyenletes „kivonulásra” vagy akár a hozzánk érkező amerikai nagykövet különös, fensőbbséges viselkedésére, bizony, civil szemmel, gondolkodással megítélve ezeket az eseményeket, ugyan miért is kellene ájultan tisztelni és mintaként követni mindent, ami onnan, a messzi távolból érkezik hozzánk? Civil szemmel, civil gondolkodással bizony mi ezekből a fentebb emlegetett apróságokból is véleményt alkotunk. Legyen ez a mi szabadságunk! S ebből nem engedünk. Ugyanakkor – s ez tagadhatatlan – szeretjük és tiszteljük Amerikát. Hogy miért, arra választ ad a történelmünk. Nem kell ezt feleslegesen bizonygatnunk.

S végül, újból felemlegetve, hogy mi, civilek nem vagyunk szakértők, sem harcászatban, sem pénzügyi alkukban, sem háttértárgyalásokat illetően, elnézést kérünk, hogy ilyen tekintélyes szakértővel, mint a világhíres Friedman úr vitába szálltunk. Mégis azt gondolom, hogy a civil emberek gondolatainak figyelmen kívül hagyása bizony tévedés, valamint az álságosan hangoztatott demokrácia megcsúfolása is egyben. Akár Putyin követi el, akár más. A demokráciáé, ami valójában sosem volt, csak nem kellene azt állítani, hogy most van. Mert a legnagyobb tévedés nem az, amit Putyin vagy bárki más számlájára írhatna akárki. Hanem demokráciát hazudni ott, ahol az keresve sem található.

A szerző újságíró