Az óévről

Eljátszottam azzal a gondolattal, hogy az óév utolsó napján és óráiban néhány neves, már régen elhunyt hazafi és világfi milyen ítéleteket osztana meg velünk, ha a 2022-es esztendőről kellene vallania. Magyarul: olyan valamikor megjelent vagy elhangzott mondatokra vadásztam, amelyek érvényesek ma is.

Juhász Gyulával, Szeged költőjével kezdtem. Az éppen száz évvel ezelőtti, 1923. január elsejei Hétfői Rendkívüli Újságban írta: „Boldog újévet kívánok, vagy hogy etikettszerű legyek b.ú.é.k. a nyájas olvasónak. Ez talán banális bevezetés, de, tessék elhinni és jól van ez így, a banalitás örök, és a banalitás az, amely tulajdonképpen fönntartja és kormányozza ezt az egész emberi világot.” Már régóta itt ül a nyelvem hegyén, hogy az emberek ritkán mondanak annyi banalitást és elcsépelt dolgot, mint a legörömtelibb pillanatokban, vagy nagy ünnepek és kitüntetések alkalmával. (Nota bene: Juhász Gyula újságírói pályafutása alatt szinte minden évben írt újévi cikket.)

Széchenyi István gondolatai között találtam: „…Csalárd, hazaáruló minden időben, minden nemzetek közt létezett; de olyast, ki minden nemzeti sajátságiból önként, s maga vetkeztette volna ki magát (…) csak Hunnia földje tudott teremteni.” (Hunnia 5.) Utalás az EU-ban tevékenykedő ellenzéki politikusokra, akik lépten-nyomon hazájuk ellen ágálnak és szavaznak. Mellesleg: Dante a pokol utolsó bugyrában helyezte el az árulókat… Az egyetlen dolog, amit az ember elárulhat – a saját lelkiismerete. Winston Churchill jegyezte meg egyszer: „Ha külföldön vagyok, sosem bírálom vagy támadom országom kormányát. Amikor azután hazajövök, bepótolom a dolgot.”

Mikszáth Kálmánnak a „beszélő házról” fogalmazott szellemes sorait ma is szívesen olvassuk. Ami témám kapcsán megragadott, az a következő: „A parlament! Azt is érdemes lett volna lefotografírozni ma. Évekkel ezelőtt, ha Istóczky [Győző] fölkelt, mielőtt a száját feltátotta volna, már zajos derültség fogadta. Aztán minden ötödik-hatodik mondásánál fölharsant a hangos mosolygás. Az elnök minduntalan közbeharangozott, figyelmeztette a szólót, hogy ne izéljen. És ha mégis izélt: lecsücsültette szépen…” (Apróságok a házból. Pesti Hirlap, 1882. február 18.) Emlékszik az olvasó a mai ellenzék bohócára? Ő is Istóczky hű társa lehetne. De vannak még rajta kívül is jelöltek…

Márai Sándor 1936-ban írta: „A fegyverkezés, ez a dögvész, melybe előbb-utóbb belepusztul a világ. (…) Orvosok kiszámítják, hogy az emberiség talán megszabadulna a rákfene irtózatától, ha a fegyverkezés költségeit rákkutatásra fordítják.” Einstein véleményét teszem hozzá: „Amíg ember van a földön, addig lesznek háborúk is.” (Philipe Halsman amerikai portréfotóshoz, 1947.) Szerény megjegyzésem: nem lenne több háború, ha a halottak mindnyájan visszatérnének. Ugyancsak Einstein mondta, másutt: „Azt nem tudom, mivel fogják vívni a harmadik világháborút, de azt tudom, hogy mivel fognak harcolni a negyedikben: kövekkel és botokkal.” (Alfred Werner interjújából, 1949.)

A szerző nevének említése nélkül is hamar rájöhetünk, ki az alábbi sorok írója: „De jó lett volna akkor tartózkodni a földön, midőn nem volt háború, midőn legfeljebb gutaütés, végelgyengülés, lovagi párbaj, vagy szerelmi bánat szokott véget vetni az életnek…, mikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan bíztak az időben s évekig epekedtek az első csókért; senki sem sietett, csak a lóvasút.” (Krúdy Gyula: Gordonkázás, 1916.)

Nyájas olvasó, te mikor szerettél volna élni?

A szerző újságíró