Gyűlöletről, karácsony után

Nézegetem karácsonykor – ráadásul ebéd előtt – az internetet, úgy kell nekem, ez már valamiféle tudatalattti mazochimus, ha van mentségem, csak annyi, hogy olykor valóságos önkínzó élvezetet okoz az emberi butaság vagy kontraszként néha a bravúros-váratlan, frappáns szellemesség megnyilvánulásainak sora. Ám ez már azért sok. Túl sok.

Mivel karácsonykor immáron harminchárom esztendős évfordulója van a Ceausescu-házaspár tévés kivégzésének, persze hogy ez is nyilvánosságot kap – de hogyan, uramisten! A képen Magyarország 1945 óta vitán felül messze legnagyobb miniszterelnöke és felesége, a felirat: „Mi is úgy végezzük, mint Ceausescuék?”

Megnéztem: a kép 389 megtekintőnek tetszett. Ennyien „lájkolták”. A kommentek szövegeinek idézésétől a remélemtől a hajrá úgy legyenig (ezek még a legszolidabbak) – nemcsak helyszűke miatt – inkább eltekintenék.

Aki egyetlen legyintéssel elintézi az egészet – az önáltatás nem is akármekkora hibájába esik.

Ne szépítsük, feleim: itt (is) tartunk. 2022 karácsonyakor és karácsonya után, az év legvégén, 2023 küszöbén.

A kommentek többsége nem hemzseg a durva helyesírási hibáktól, egy-kettő a maga módján még szellemes(kedő)nek is nevezhető. Egyvalamiben páratlanul egységesek: az indulat hevességében. Hőfokában és őszinteségében. A reakció elszántságában. Ezeken belül és ezeken felül a feltétlen, könyörtelen, elképesztő erejű – ha úgy tetszik, elsöprő lendületű – gyűlöletben.

És nem is csak a karácsony a nagy paradoxon itt – így van ez húsvétkor és Szent Istvánkor is: a gyűlölet ereje és hatalma, lebírhatatlannak tűnő, gigantikus lendülete és sodrása itt süvít el az orrunk előtt.

Okoskodva és tudálékoskodva fejtegetni lehetne, hogy az enyhén szólva még abszurdnak is képtelen Ceausescu-párhuzamot már hosszú ideje Márki-Zay és egyéb fehérjehalmazok is terjesztgették-mondogatták, boldogult Konrád György még valamikor 2018 elején szó szerint úgy nyilatkozott, hogy „rejtelmes mozgások egyszer csak oda vezethetnek, hogy a miniszterelnök, ha nem akar Nicolae Ceausescu sorsára kerülni, akkor önként elmegy valahova – jóakaratú emberként azt kívánom, hogy Felcsútra menjen.”

Nagy elszólás. Mármint az idézet első két szava. „Rejtelmes mozgások”. Melyek ide vagy amoda „vezethetnek”.

Aha. Értjük.

Ama rejtelmes mozgások, úgy is mint a gyümölcs beérésének dicső folyamata, a fenti internetes akciókig és kommentdömpingig elvezettek, de persze tudjuk, ez még csak a kezdet kezdete. Határ? A csillagos ég, hölgyeim és uraim, kedves elvtársak. Jő az internet, a tüntetések, a demonstrációkon a bábuakasztás, azután…

Azután…?

Azután bizony. És ez a lényeg.

A gyűlölet vetésének beérését sem lebecsülni, sem magabiztosan, sötétben fütyörésző önbizalom-injekciózással – „tudjuk kezelni, résen vagyunk” és hasonlók hajtogatásával – elintézni nemcsak hogy nem szabad, de a legszigorúbban tilos.

Az – lenne.

Hagyjuk a számmisztikát, hogy ezek ugyan hányan, és bezzeg emitt mennyien, hogy „mi vagyunk többen” (tényleg mi vagyunk, csakhogy olykor még ez sem elég) és hogy „a dolog össztársadalmi jelentősége” és hasonló több, kitűnő spanyolviaszk.

Az internetet, könyörtelen tény, milliók nézik, olvassák, használják – lásd csupán az ilyen-amolyan online-ügyek elképesztő sikerét és keresettségét, sajtótermékektől a Google-ig, a Facebook-őrülettől az e-mailek valóban elképesztő könnyebbséget jelentő ügyintézési szenzációjáig és tovább. Ezt a páratlan eszközt ilyen döbbenetes gyűlöletkeltésre, az égbekiáltó hazugság, hamisítás és ostoba rosszindulat ki- és felhasználására fordítani: sajna, a leglogikusabb és legelkerülhetetlenebb, legelsőrendűbben számításba és figyelembe veendő tényező. Hogy ez mennyire történik meg: vannak kételyeim. (Ne legyen igazam.) Hogy mindennek „kezelése” megfelelő-e: nem tudom. (Szerezzek bizonyosságot, a legőszintébben kívánom. Ama rejtelmes mozgások is, ugyebár.) Ám hogy a gyűlölet ilyetén látványos és lélegzetelállító demonstrátuma így karácsony-újév táján a szó szoros értelmében szinte a szemünket üti ki – a legdrasztikusabb jelenkori tapasztalások egyike.

Konrád György szegény – ő legalább egy halhatatlan dolgot elkövetett, még 69-ben, 36 évesen megírta A látogató című regényt – 2019 szeptembere óta már egy másik dimenzió lakója, ám a kommentelők, a lájkolók és a Ceausescu-párhuzam megfogalmazói itt járnak-kelnek köztünk. Pedig sokkal-sokkal jobb, hasznosabb, üdvösebb és szerencsésebb lenne, ha önként elmennének valahová. Jóakaratú emberként azt kívánom, hogy… de inkább nem mondom meg, hova.

Oda.

A szerző író