„A békesség angyali üdvözlete”

Lehet, hogy ma már nem divat Móra Ferencet olvasni – és okkal merül föl a kérdés, hogy divat-e egyáltalán bármit is olvasni a közösségi oldalak szellemi állapotainkat tükröző posztjain kívül –, ám fordítsuk most tekintetünket Móra évszázados újságtárcái felé! Egy időben sokat foglalkoztam a gyermekíróként elkönyvelt „soktudományú” szerző publicisztikai tevékenységével, s rájöttem, hogy ma is érvényes a legtöbb üzenete. Ez nem feltétlenül a jövőbelátó zsenialitást jelzi, inkább azt, hogy nem sokat léptünk előre emberség és erkölcs, öntudat vagy szeretet ügyében.

„A hitről most nem beszélek – hiszen az angyalok hetébe értünk, és boldogok a tiszta szívűek, akik még ma is el tudnak andalodni a betlehemi mezők énekén –, ám világos ugye, hogy a mi szabadságunk, a háború förtelmes boszorkányának aranyhajú gyermeke, nem lehet azonos a királyok szabadságával? – Így szól az olvasóhoz a Hiszek az emberben című karácsonyi cikkében, figyelmeztetve arra is, hogy „szabadnak lenni többé nem jelenthet annyit, mint azt tenni, amit akarok, azért, mert nekem úgy tetszik.” Szerinte ez a kőkor szabadsága, „amikor az ősember ott ütötte le a kőfejszéjével a másikat, ahol érte”. Ez a szabadság „az emberiség atomizálását jelentené, a társadalomnak a legapróbb darabokra hullását, mindenki háborúját mindenki ellen”, amelyben az úgynevezett kulturált világ vadonná válik, miközben üvöltő farkasok marcangolják egymást. Csak egyetlen dolog szentelheti meg a szabadságot: „szabad megtenni mindent, ami nem keveseknek jó, hanem sokaknak; szabad megtenni mindent, ami nem kiváltság, hanem megváltás; szabad megtenni mindent, ami fogyasztja a boldogtalanságot és megsokasítja az örömet e világon!”

Naiv idealizmusnak tűnhet, még ha nem sokkal korábban úgy vélte is, hogy „a legrothadtabb béke is jobb, szebb, emberibb, mint a legdiadalmasabb háború”. Ugyanitt – a Rendreutasítás című vezércikkben – szarkasztikusan állapította meg, hogy hallatlan dolog történt a parlamentben: „a nemzetnek egy képviselője a nemzet nevében beszélt”. S nálunk ugyan a kétharmad beszél ma a nemzet nevében, erősebbnek tűnik azoknak a hangja, akikre ez nem érvényes. Móra és én sem tehetünk arról, ha az aktualitás keveredik a sajtó- és irodalomtörténeti múlttal, de – a sajtóval szemben – létezik független és objektív józanság, mint például az, amivel minden épeszű ember tisztában van, hogy nincsen jó háború sem a győztesnek, sem annak, aki vereséget szenvedett.

Forradalmi emlékek című 1930-as tárcájában írta: „tudom én, hogy aki benne van a politikában, az nemcsak a helyzetet nem látja, hanem önmagát sem. Voltak falusi szatócsok és voltak vidéki költők, akik a háború elején tisztábban látták a háború végét, mint az államférfiak és a hadvezérek, akik se számolni nem tudtak, se fantáziájuk nem volt. Azaz hogy az volt a hiba, hogy összevétették a kettőt egymással. Úgy számoltak, mint a költők, és úgy álmodtak, mint a szatócsok.” Alkalmas ez is a jelennel való összevetésre, azzal a toldással, hogy az éppen zajló háborút nem feltétlenül azok irányítják, akik „benne vannak a politikában”, hanem pontosan azok, akiket nem látunk.

„Hiszek abban a cselekvő emberi jóakaratban, amely a fejlődésnek csakolyan hajtóereje, mint a szerelem vagy az éhség, s amely, ha néha elbújt is, ha néha megbénultnak látszott is, mégiscsak évszázadról évszázadra javított az életen, s ha sántikálva, ha botorkálva, ha visszacsúszva is, mégiscsak előbbre vitte az emberiséget.” – Ugyanolyan „hit” ez, mint amilyet Márai Sándor rajzolt elénk a Gondolatok a könyvtárban című második világháborús tárcájában, hogy a könyvek mégis előrébb vitték a világot, mert minden könyv hozzátesz valamit a gáthoz, „mely felépül egyszer a szenvedély, az önzés, a butaság, az erőszak, a tájékozatlanság és a bűntudat óceánjának partján”.

S lapozgatva a Móra-írásokat, egy motívum erejéig nyúljunk vissza egyik fiatalkori cikkéhez! A fenyőfa alatt 1905-ben született, szinte Adyra jellemző lírai pátosszal, expresszív lendülettel indult, majd elhalkult: „A láz, amit úgy hívnak, hogy élet, elcsillapszik. Az emberiség ereiben a vad, rohanó lüktetés helyett csöndesen, édesen, boldogan csörgedezik a vér. Áldott pihenés van a fenyőfa alatt.” A boldogok és boldogtalanok vallásáról, a megváltásról írt itt, a hiábavaló, a rossz időben érkezett és meg sem érdemelt megváltásról. Tizennyolc évvel később (1923. december 19-én) az Angyalok hetében címmel a Szeged című lapban közölt vezércikk szóról szóra úgy kezdődik, mint a korábbi, s a kettő gondolatmenetében is párhuzamosság van, megváltozott azonban az írói üzenet – hiszen volt közben egy háború. Móra a háborúban látta az okot, amiért megváltozott a karácsony hangulata és az emberek hite, s hogy „végeláthatatlanul hosszú adventra ítéltettünk”.

Kilencvenkilenc évvel ezelőtt így fejeződött be Móra vezércikke: „Ez a nemzedék hiába állít karácsonyfákat, és hiába hordozza száján a szeretetet: ehhez már nem fognak leszállni a betlehemi angyalok. Az angyalokat nem lehet elámítani, ők tudják, hogy ennek a nemzedéknek gyűlölet lakik a szívében, és elenyésző kevesen vannak a jó szándékú emberek a földön, akiknek szájában nem istenkáromlás a békesség angyali üdvözlete.”

Legyünk azonban legalább olyan idealisták, mint amilyen Móra volt, mikor leírta, hogy „Hiszek az emberben”! – Nem hiába állítunk karácsonyfákat (ha engedik), és nem hiábavaló a szeretet (mert ez a legfőbb parancs), és le fognak szállni a betlehemi angyalok! És valóban nem lehet „elámítani” őket. Tudják, hogy nem a gyűlölet vezeti a szívet, és tudják, hogy nincsenek kevesen a jó szándékú emberek, és az istenkáromlókkal szemben kiviláglik újra „a békesség angyali üdvözlete.”

A szerző irodalomtörténész