Ne menj még

Mikor megvadultam szilaj csikóként, s a vesztembe rohantam – ki tudja, talán már akkor fulladoztam a megsejtett reménytelenségtől –, egyedül ő mondta, hogy ne menjek még. Csak ő mondta. Meg kellett hogy halljam, pedig nem szavakkal szólt. A másodperc tört része alatt megéreztem, hogy a jobb rész a világból még csak most költözik belém. És van remény. Csak meg kell nyitni a szívemet, a lelkemet, az elmémet. Nem olyan könnyű az, van, akinek egy életen át sem sikerül. Küszködtem én is. Küszködtem a szerelemmel. Keserves álmodozással, félős tekergésekkel gyűrött lepedőkön és ráncos réteken. S amikor már részegen legyintettem volna, kisimult az arcom, és azt hallottam a távolból: ne menj még. S én nem is mentem, még ma is itt állok, számkivetve a szerelem öléből, szívemben lángvirággal, tűz hamvába holtan, őrlődve estétől reggelig.

A lelkem megnyitása sem ment könnyen. A szándék, hogy az Úrnak katedrálist építsek korán megfogant, de gyakran rengett a föld a kiválasztott helyen. Forrás tört fel éppen ott, embervért találtak a sárban; benőtte a gaz a hegyoldalt, és én leroskadtam a földre fáradtan. Üveges szemekkel bámultam a bogarakat a fűszálak erein sok-sok éven át. A katedrálist már rég feledtem, kis kápolnával is beérem – tudom, nincs már erőm sem időm –, s most én mondanám, tudva, hogy visszajön: ne menj még! A lélek nagy kételye: visszajönni és elmenni – egy és ugyanaz. A halálban porrá lenni és a porból feltámadni. És mégis, mennyire várjuk, hogy szóljon egy tiszta hang: ne menj még.

A szív és a lélek mellett az elme megnyitása is nagyon fontos. Itt van a legtöbb kísértés, tévelygés, hiszen ha a szív legfőbb tulajdonsága a szeretet, a léleké a remény – az elméé a szabadság. Nagy áldás ez a szabadság, de egyben nagy kísértés is. Ha az elmét nem ösztönzi a szeretet, és nem zabolázza a remény, könnyen csal bűnbe, könnyen dob az emelvényre szédelgőket, és taszít a mélybe világosan látókat. A szellem szabadsága nagy erény, és sohasem az a baj, hogy túl nagy a szabadság, hanem az, hogy mindig korlátozni akarták. Nem a szív-szeretet és a hit-remény által, hanem „ellenszellemekkel”. Mondhatnák, hogy ez maga a vita, a vélemények ütköztetése, de sajnos erről már aligha van szó. Szólamok vannak, s a politikai álkulcsfüzér ott lóg a „gyűlöletbeszéd” és a „politikailag korrekt” beszédfelelős övén. Fel sem fogjuk, micsoda szerencse, hogy minket még nem font be teljesen ez a kígyó-kötél.

A szellem szívesen lázad, míg azt hiszi, hogy ismeri a világot, s míg nem is sejti a véget. Az út elején már volt részem örömben, de még nem tudtam szeretni. Kedveltem sokakat és sok mindent, de nem tudtam a fátyol mögé látni. Elvakítottak a fények, ráztak, cibáltak a hajlamaim. Jók és rosszak egyaránt. Összekuszálódott bennem a szív, a lélek és az ész, az idő túl tágnak, a tér túl szűknek tűnt. Fogalmam sem volt arról, hogy a tér és idő együtt szab határt a sorsomnak. Állandóan ki akartam jutni – többet élni –, s nem tudtam, hogy valójában kint vagyok, s bent van a lényeg, ahol évmilliók egy pillanatnak tűnnek, és határai nincsenek az űrnek. S az űr nem üres, ellenkezőleg, ott sűrűsödik össze egyetlen mozdulatban a sorsunk. Hajtott a vérem, s alig értettem valamit, dühös és türelmetlen voltam – majdnem elindultam –, de meghallottam a hangot: ne menj még.

Mikor már lecsendesedtem volna, úgy alakult, hogy elveszítettem a kedélyem. Túl korán történt, erőm teljében. Két kis gyermekem a kertben az árnyékban, addig jó – gondoltam –, míg szundikál. Hallottam a fehér köpenyes orvostól, hogy meg nem gyógyulhatok. A fal felé fordultam, de ott volt még egy ágy – valaki éppen a lelkét lehelte ki nehéz tusában –, és hallottam egy hangot: nem öl meg téged! Még nem. Nem most. Nem emlékszem, hogy a gyermekeimnek valaha is elmondtam volna, mi is a baj velem. Hová tűnök el másnaponta hosszú időre, miért üvöltök fájdalmamban, mi történik velem. Vajon tudják már, hogy szárnytollakat láttam, amelyek remegésében fények-árnyak képében láttam őket, a szobát, a kertet? Csapdát sejtettem, arcokat feledtem – a meggyfát ki kellett vágni –, nem értettem a világ jeleit, nem értettem a testem jelzéseit. Indultam volna már, a bölcsek rejteke titokzatosabbnak tűnt, mint valaha, s akkor egyedül ő mondta, hogy ne menjek még.

Maradtam, most oszlopnak dőlve hallgatom az éneket és az imát. A megváltó neve lobog, átrobog a falon, ki a sötét éjszakába, száll, száll a torony fölött, elhagyja a hegyet, már a Dunánál jár. A folyón fénybe öltöznek a szigetek, a parton emberek integetnek. Itt a csoda: lélek test nélkül jár, s a fénye előtt minden sötét kapitulál, nincs egy zug, pince, határ, ahol megmaradna a sötét vagy a homály! Meddig tart ez a pillanat? Az előbb még harsány cigánygyerek egy szót dünnyög: zsoltár. A lobogás még egy pillanatig kápráztatóan jelen van – látjuk –, majd egy perc némaság, térdel a gyülekezet, s már cihelődnek az emberek.

Mi lehetett ez, miféle madár, vagy csak egy szélörvény kapott fel pár falevelet – igyekezzen már –, kint a kertben a sok lélegzet furcsa párafüggönyt von az ég és föld közé. Fázósan lépek ki a tömeggel, mennék, mint mindig, gyorsan haza, szívemben öröm és bánat. Inkább bánat. Tekinteteket keresek, valakiét, aki a világbíró születést illattá, lélegzetté, érintéssé alakítja. Hiába, nincs senki. Csak az a hang van, az a tekintet. Csak az a mosoly, fázós meztelen. Engem vigyél, engemet! Már messze járok, cipelem a terhet, a lobogás belém dermedt, hideg van éjfél után, de hallom az éjszakában: ne menj még!

Kedvem lenne futni. Fázom, nagyon fázom. Jobban, mint kellene. Tudod, a vérem. Valami nincs rendben, injekciókat kapok. Otthon is mindig fázom, pedig fűtök rendesen, igaz csak egy szobát, de elég az. Talán jegesednek az erek. A lábam is bedagadt, a bokám. Volt itt egy járvány. A kreatinin – tudod –, megint elkezdett emelkedni. Hetek óta köhögök, itt is fáj, ott is fáj. De a friss levegő jólesik. És a Holdat de jó, hogy látom. Szentek, bölcsek. Háromkirályok. A világ jelei. Tudod, minden megváltozott. A reménység elhalványult, pont, mint az emlék. Nem tudom mi történik. Mi történik a világban és mi velem. Csendet parancsol minden, mégis, minden egyre harsányabb. Zaj, üvöltés, eszelős sikolyok. S már csak halkan, de kristálytisztán hallom: ne menj még!

Itt volt valaha a falu közepe. Keresztül vágták ezzel az autópályával. Az autók suhannak nagy sebességgel északra, Szentendre felé és vissza. Jég-tükrös a járda. Itt vagyok, tűnődöm a zöldre várva. Valahonnan kislány bújik elő, az árnyékomra lép. Félrehúzódom, követ, kacagva dobbant, űzi a kalapom mókásan megnyúlt árnyát. Gyorsan tovább lépek, elhajolok – követ –, kacag, elkap, erősen csimpaszkodik belém, ne mozduljak. Mondanék valamit, de már zöld a lámpa, szalad az anyukája után, én meg csak állok, már villog, inkább várok. Egyedül maradva próbálok az árnyékomba lépni, tekergek, toppantok: sehogyan se megy, csak a kalap csúszott a szememre. Elmosolyodok. Holdvilágban egyedül táncolok. Talán elered a hó, piros, sárga, zöld hó. Talán átérek a túloldalra. Menj, menj már! – sziszegi a szél, de érzem, hogy legszívesebben a lelkemet fújná tova. Kapaszkodnék a harangszóba, a könnybe, a kislány kacagásába, az űrbeli sétába, hiedelembe, a suhanó autók fényszóróiba. Hiába, erősebb a szél, és ellenállhatatlanul vonz a zöld csillag. Vajon meghallom-e még egyszer a tündér hangot: ne menj még, maradj még.

A szerző történész