Ajándékok

Karácsony táján ma is fájó emlék. Kétszer próbáltam örömet szerezni az ajándékkal, de tőlem független okok miatt nem sikerült. Pedig a meglepetés az ölelést közvetítette volna New Yorkban élő barátaimnak. Az ajándékok ugyanis – a közmondás szerint – feltörik a sziklát is. Ebben bíztam, de csalódnom kellett.

Ismeretes, hogy az amerikai földrészen nem ismerik a selyem- és a sztaniolpapírba csomagolt, különböző töltelékkel ellátott szaloncukrot, pontosabban nem a karácsonyfa csillogó dísze, ahogy idehaza. A szaloncukor ősét a 14. században franciák kezdték készíteni. Német bevándorló cukorműves mesterek vették át tőlük, és a 19. század első harmadában érkezett meg Magyarországra. Ily módon vált népszerű karácsonyi édességé. Jókai Mór még Szaloncukkedlinek nevezte, a német salonzuckerl szó után.

De hogy a lényegre térjek. Évtizedek óta használt, már igencsak kopottas kézi-, illetve pilótatáskámban helyeztem el a szaloncukrot, amelyet majd az amerikai karácsonyfára akaszthatok. A New York-i megérkezéskor a reptéri futószalag mellett vártam a bőröndömet, amikor egy apró termetű kutya szaglászni kezdett körülöttem. Különösen a pilótatáskám tetszett meg neki. Hamarosan egy vámos is megjelent, aki viszont a pilótatáska tartalmára volt kíváncsi. Előkerült egy húsos szendvics maradványa, ami vélhetően a négylábút izgatta fel, és egy zacskóban a szaloncukor. A vámos arckifejezése ez utóbbi láttán hirtelen megváltozott és afelől érdeklődött, hogy mit rejtenek a díszes papírok. Hosszan elmagyaráztam, hogy nálunk Magyarországon a szaloncukor a karácsonyfák dísze, ezeket a cukrokat csokoládéval vagy egyéb finomságokkal töltik meg, végül pedig „ruhába” öltöztetik őket. Kinek-kinek tetszése szerint vásárolhatók meg a boltokban. Láttam a vámos arcán, hogy nem hiszi el, amit hallott, valószínűleg az járhatott a fejében, hogy így akarom becsempészni a drogot az Egyesült Államokba.

Kétségbeesésemben azt javasoltam neki, kóstolja meg a szaloncukrot, és győződjön meg arról, hogy nem drogot szállítok. Erre azonban nem volt hajlandó. Ezek után fogtam magam, kicsomagoltam egy cukrot és bekaptam. Hüledezett, de ez sem győzte meg, és közölte velem, hogy a szaloncukrot lefoglalja, amiről természetesen jegyzőkönyvet állít ki. Azt javasoltam neki, hogy akassza majd fel a cukrokat a saját karácsonyfájára, ha egyáltalán ünnepli Jézus születésnapját. Pimaszságomat azzal honorálta, hogy az időközben megérkezett bőröndömet is kinyittatta, de miután nem talált semmilyen törvénybe ütköző dolgot, a jegyzőkönyv megírása után utamra bocsátott. Dúltam-fúltam mérgemben, és arra a következtetésre jutottam, hogy tulajdonképpen a kutyának köszönhetem ezt az intermezzót. Kedvem lett volna az állatot fenéken billenteni. Ő azonban akkor már másfelé szaglászott.

De nem tanultam a történetből. Tavaly is megvetten a legdrágább, díszdobozva csomagolt szaloncukrot, és postán adtam fel New Yorkba, feltüntetve a csomag alján, hogy tartalma „édesség”. A postai költség sem volt kevés, de mit törődtem én ezzel. Az volt a legfontosabb számomra, hogy örömet szerezzek az ajándékkal. Látni véltem barátaim arcát, amikor a csomagot kibontják. A csomag azonban soha nem érkezett meg rendeltetési helyére! A budapesti postán közölték velem, hogy tőlük rendben elment. Magyarul: keressem másutt. Arra gondoltam, lehet, hogy az angyalok lopták el ebben a keserű időben? Mindenesetre apellálni fogok Szent Péternél.

A szerző újságíró