Érthetetlen, hogy mi volt az a meglepetésszerű felhördülés, hogy a marokkói és más észak-afrikai bevándorlók a foci-vb alatt felgyújtottak több nyugat-európai várost. A migránsok nem először tettek már ilyet, és különösebb jóstehetség sem kell ahhoz, hogy nyugodtan kijelenthessük, nem ez volt az utolsó eset.
Az sem szorul külön magyarázatra, hogy a randalírozók motivációja nem éppen a futball iránti rajongás volt, hanem erős politikai töltetet vittek a tombolásba. A foci mint a világon a legnépszerűbb sport, mindig is a politikával kéz a kézben járt, nem egy háborút, fegyveres összecsapást robbantott ki, a pályán lévő ellenfelek egyik pillanatról a másikra ellenségekké váltak, a szurkolóknak álcázott bajkeverők gyilkos ösztönei kiteljesedtek.
Nem kell messzire menni sem időben, sem térben, elég, ha 1990. május 13-ig és Zágrábig forgatjuk vissza az idő kerekét. Az egykori Jugoszláviában a horvát Dinamo Zagreb és a szerb Crvena zvezda csapott volna össze. Pontosabban fogalmazva az összecsapás megtörtént még a meccs előtt, ökölpárbajban, egymás ütlegelésében kiteljesedve, csak éppen a mérkőzést nem játszották le. Az egységes Jugoszláviában ettől kezdve már senki sem gondolkodott.
Messzebbre kitekintve 1969-ben Salvador és Honduras között tört ki háború, a két ország viszonyát mérgező sokrétű feszültség az egyik világbajnoki selejtezőmérkőzésben sűrűsödött össze. Salvador győzött, először vehetett részt a következő évben megrendezett világtornán, de előtte még Hondurasszal ötnapos háborút vívott, amely összesen háromezer áldozatot követelt.
Tehát a mostani foci-vb sem hozott újdonságot a labdarúgás és a politika kapcsolatában, vagyis tulajdonképpen a sportteljesítmények mellett valamilyen formában háború is folyt. Lehetetlen, hogy az embernek ne jusson eszébe Carl von Clausewitznek, a 19. század teoretikusának szavai: A háború a politika folytatása más eszközökkel. Jelen esetben az eszköz a foci-vb volt.
Lehet, hogy a háború kifejezés ebben az esetben sokak számára túlzásnak tűnhet, de azért gondoljuk meg, hogy a jelentős károkozás, sőt emberéleteket is követelő randalírozás mégsem nevezhető holmi egyszerű kilengésnek. Merthogy a nyugat-európai nagyvárosok utcáin, ha nem is reguláris módon, de mégiscsak országok csaptak össze, nagyjából ugyanolyan „leosztás” szerint, mint Clausewitz korában. Vagyis mindenki a saját nemzete szerinti besorolásban.
Ha tovább próbálnánk definiálni a helyzetet, akkor könnyen eljutunk odáig, hogy akár polgárháborúnak is nevezhetjük az utcákon zajlott tébolyt. Az eseményeket látva, amikor a botrányt okozók született hazájuk nemzeti zászlaját lengették, ellentmondásosnak tűnhet a polgárháborús kifejezés. Mert amikor Belgiumban a marokkói nemzeti lobogó alatt vonultak a martalócok, akkor valóban két ország összecsapásának tűnik a dolog.
Ha viszont arról a hivatalos nyugat-európai és uniós oldalról közelítjük meg a problémát, miszerint a migránsok beilleszkedtek a helyi társadalmakba, megtanulták a nyelvet, munkát vállaltak, hasznos polgáraivá váltak fogadott hazájuknak – mindebből persze egy szó sem igaz, még akkor sem, ha gyorsított eljárásban kapnak állampolgárságot –, akkor pedig a polgárháborús meghatározástól nem is állunk olyan messze.
Hogy a migránsok integrációjáról szóló történet fikció? Igen az. Európa ezen fertályán ezt evidenciának tekintjük. De Nyugat-Európa a mostani történések ellenére sem eszmél, ugyanazt a nótát fújja, mint eddig.
A kérdés az, minek kell történnie ahhoz, hogy végre az unió urai felismerjék a szembejövő valóságot?
A szerző főmunkatárs