Felfedezés

Szokásom minden év végén, hogy megszavazom a magam örömére, melyik az a könyv, amelyik a legnagyobb élményt szerezte olvasmányaim közül az esztendőben. Tudom, hogy döntésem merőben önkényes, és éppúgy jellemez engem, mint könyvkiadásunkat, de hát az ítélet figyelemfelkeltés egyben, és a játékosság arra késztetheti az olvasót, hogy szavazzon maga is.

A könyv pedig, amelyet szóba hozok: Pataki János Nedecvidék című kötete. A szerző két alig ismert, lenyűgöző területet járt körül, a Magyar Királyság testéből kiszakított vidékeket, a hajdani Szepes és Árva vármegyéket, amelyek nagyobbik része Szlovákiához, kisebbik része Lengyelországhoz tartozik. Pataki a kisebbik részek tizennégy, illetve tizenkét faluját kereste fel, hogy magyar emlékek után kutakodjon. Hosszú évszázadokon keresztül itt húzódott Lengyelország és Magyarország közös határa. Ez volt az ország legbékésebb határvidéke, s egyben Európa egyik legtartósabb pereme. Romantikus világ. A táj káprázatos errefelé, a Dunajec folyó és a Magas-Tátra óriási vonulata, a Pieninek-hegység, az óriási haragoszöld legelők mind-mind a csoda részei.

Amikor a szerző felkereste a Szepességben a legészakibb magyar védvárat, Nedecet, amely az egyetlen épen maradt középkori várunk volt Trianonig, nem a történelemhamisítást kellett hallgatnia, nem a magyar emlékek eltüntetésével szembesült – mint számos környékbeli ország egykori magyar helyszínein –, hanem megállapíthatta, hogy a lengyelek őrzik a múltat, és büszkén mesélnek arról, ami a Magyar Királyság kulturális „hozománya” maradt. De ugyanilyen barátsággal fogadták a magyar vendéget valamennyi felkeresett faluban is.

Az egykori Árva vármegyében, Kisárván található például a Magyar Szentek (fa)temploma (ma is ez a neve), amelyben tetőtől talpig minden festett. Nincs még egy templom a Kárpát-medence területén, ahol negyvenkilenc szent életű magyar festett képgalériájával találkozhat a látogató! De se szeri, se száma a két vármegyében a díszes templomok mellett a szakrális emlékeknek. A Szűzanya- és Jézus Szíve-szobrok, kápolnák, haranglábak, az utak mentén megfeszített Krisztusok stb. láthatók. Gyönyörűek a régi házak. A temetőkben ma is felfedezhetők a magyar sírok (többek között a Divékyeké), jóllehet magyar nemzetiségűek már nem élnek a szóban forgó vidékeken. Hétszáz évig birtokolták a földet a magyar nemesi családok. A falvak többsége a 13–16. században létesült, és az izgalmas, viharos múlt ellenére megmaradtak az utókornak. A felsőláposi templom számunkra talán legértékesebb kincse egy hatalmas körmenetes templomi zászló, amely Szűz Máriát, Magyarország védőszentjét ábrázolja, kezében a kis Jézussal, lábánál egy nagyméretű, ragyogó magyar címerrel. Repes az ember szíve, ha ezt a képet látja.

Pataki János korábbi könyveihez hasonlóan érdekességekkel, hasznos tanácsokkal és szép fotókkal látja el az olvasót, aki belefeledkezik a könyvbe. Ír a szerző történetesen Újterebes kapcsán Árpád-házi Szent Erzsébetről, akinek az édesapja, II. András magyar király volt. A szent férje halála után is támogatta a szegényeket, amit a család nem nézett jó szemmel. Amikor a sógora kérdőre vonta – miközben kenyeret vitt a rászorulóknak – csoda történt: a kenyerek rózsává változtak, mert Isten nem akarta, hogy a szent asszony hazudjon.

A szerző felfedezte számunkra a hajdani Szepes és Árva vármegyéket, amelyek csalogatóan hívnak bennünket a lengyel területre. Ha elérkezik a tavasz, magam is útnak indulok, mert mondják, jó út van arrafelé.

A szerző újságíró