2022 – Csontos János-emlékév

Csontos János publicista, író, József Attila-díjas költő, Kós Károly-díjas filmrendező 2017-ben, mindössze 55 évesen hunyt el. Rendkívül termékeny művész volt, életműve rendkívüli: számos verseskötete, számtalan filmje, letehetetlen regényei, veretes újságcikkek sora fémjelzik munkásságát. A rákospalotai Magyarok Nagyasszonya templomban (ahová hívő emberként tartozott) zajlott búcsúztatóján azt az űrt és hiányt fejezték ki a megszólalók, amit hátrahagyott. Ezen elhangzott a Végakarat című verse is, ami személyes húrokat érint, de ennél tágasabb összefüggéseket is sejtet, néhány sora ennek igazolásául: „aztán tűnődni csendben, hosszan, / már elmenőben, távozóban, / nézni arcod, míg szép szavak / melengetnek a pléd alatt.” Még egy fontos dolog a vele készült utolsó, Zsille Gábornak adott interjújából: „Istenkapcsolat? Mintha a temérdek háborgás után némiképp megbékéltünk volna egymással. Mintha egyértelművé vált volna, hogy a halál, a túlvilág is a terv része. Ülünk egymás mellett, és nagyokat hallgatunk. Van idő bőséggel. Csakis idő van.”  Öt év telt el halála óta, ezt a kerek évfordulót – születésének hatvanadik, halálának ötödik évfordulóját – számos megemlékezés kísérte. Ezekből világosan kiderült, hogy Csontos János itt van közöttünk, hat ma is, inspirál és új utakat nyit az egyébként csak a halálával lezárt életművével. Az általa emlegetett idő egyszerre kitágult…

Ezév májusában emlékestet szervezett egy helyi civil szervezet, a XV. kerületi Közösség- és Városfejlesztési Alapítvány a XV. kerületben, ahol élt és alkotott 1994-től haláláig. Lokálpatrióta (is) volt, részt vett több helyi kiadvány – például a XV. kerületi Kalendáriumok – készítésében. A nagy sikerű rendezvényen Erős Kinga, a Magyar Írószövetség elnöke felidézte azt, hogy utolsó regényét, a Deltát nagybetegen, a kórházi ágyán írta meg, csak két évvel később, poszthumusz jelent meg a kötet. Toót-Holló Tamás, a Magyar Nemzet főszerkesztője a harcostársat méltatta, akinek legendás volt a pontossága, és az, hogy a publicisztikáiban is mindig fellelhető volt a költészet. Kifejezte a veszteséget is, ami a minőségi publicisztikát érte korai halálával. Csontos János húga, az építész Györgyi társa volt a sok építész tárgyú filmriport elkészítésében. Együtt jártak át műfajokat, művészeti határokat. Ezt a megemlékezést erősítette Kálmán Ernő építész, aki felidézte azt, hogy az építészportrékhoz írt Csontos-versek mutatták meg, hogy mennyire megérintette őt az építőművészeti alkotás. Ennek bizonyítéka az, hogy e verseivel a költészet magasába emelte az építészetet. Ő maga így vall az építészekkel, az építőművészettel való kapcsolatáról: „Az építészek (…) tiszteletbeli építésznek tartanak. Ez a bensőséges viszony talán annak is tulajdonítható, hogy véletlenül sem »problémariportokat« gyártok: nem a hibákat, hanem az értékeket keresem, utóbbiakat irányoktól és irályoktól függetlenül.”

Ennek a „jubileumi” évnek jelentős tette volt az, hogy a 2009-ben alapított Nagyítás című folyóirat, melynek ő volt a főszerkesztője, minden példánya felkerült az Arcanumra. Aki ma „belelapoz” ennek a konzervatív társadalmi-politikai-kulturális hetilapnak a számaiba (és javaslom, hogy minél többen tegyék meg ezt) – minden baloldali fitymálás, rosszindulat és a megszűnte miatti káröröm ellenére – magas minőséget lát. Ebben oroszlánrésze volt Csontos Jánosnak és szerkesztőtársainak. A világos konzervatív értékválasztás számukra nem kizárólagosságot jelentett, hanem a másképpen gondolkodókkal való párbeszédet is fontosnak tartották. A megjelent negyven újságszám azt bizonyítja, hogy a szándék megelőzte a korát. 2009-10-ben még nem állt rendelkezésre az a konzervatív „aura”, ami mára megerősödni látszik, és ennek éppen a magyar konzervatív közgondolkodás áll az egyik fókuszpontjában. Mindez azt is jelzi, hogy Csontos János számos törekvésében úttörő volt, a rá emlékezés akkor hiteles, ha „felemeljük azt a zászlót”, amit korai halálával elejtett. Biztosan folytatná, mert eleve egy nagy újrakezdő, kezdeményező típus volt. A mai magyar kultúrának szüksége volna egy ilyen jellegű orgánum újraindítására…

December 1-én a „polihisztor” Csontos Jánosra gondoltunk az először megrendezésre kerülő Interdiszciplináris emlékszimpóziummal a Pesti Vigadó könyvtárában, amelyen a művészeti ágak közötti átjárással foglalkozó alkotók és a művészeti területek kutatói vettek részt. Csontos János munkásságának egyik különleges jellemzője volt az interdiszciplinaritás: a szépirodalom, a film- és az építőművészet határmezsgyéin kísérletezve hozta létre maradandó és hiánypótló alkotásait. Láthattunk filmverseket, képetűdöket az Angyaldekameron és a Tizenkét kőmíves című dokumentumfilmekből; Burkus-Malárburk József Csontos szavaival élve „a pillanatok örökkévalóságáról” beszélt, arról, hogy „érezte, hogy szűk az idő, neki muszáj, neki kell, neki halaszthatatlan, neki nincsenek holnapok, nincsenek „majdok”, „majdegyszerek”,  intenzív, sugárzó, karizmatikus” alkotó volt; Varga Rita Pécsett az interdiszciplinaritás kutatója, az elméleten túl számos kiállítás kurátora, ő mutatta be az egyes művészeti ágak közötti szoros kapcsolatokat; négy építész: Vadász Bence, M. Miltényi Miklós, Mátrai Péter és Markó Balázs a költészet, a grafika, a zene összhangzati lehetőségeit villantotta fel (nem véletlen, hogy az egyik elhangzott mű címe éppen az Összhang volt). Ebből az emlékszimpóziumból világosan látható, hogy Csontos János öt évvel a halála után is friss, inspiráló és alkotókat képes maga köré gyűjteni. Felmerült a találkozóról való beszélgetésekben, hogy ezt az eseményt immár nem emlékezésképpen, hanem a Csontos János által magas színvonalon művelt interdiszplinaritás jegyében évente meg kellene rendezni.

A Csontos-év idei utolsó eseménye volt az, hogy elültettünk egy vérszilva fát a rákospalotai nagytemplom melletti Helytörténeti Emlékfasorban (és hamarosan előtte egy neki szóló emléktábla is kihelyezésre kerül). Jó társaságban van ez a neki szentelt fa, előtte az 1956-as nemzetközi szoborcsoport tagjai állnak: Zbigniew Herbert, Hannah Arendt, Albert Camus. Az emlékfasorban ezzel egyidőben ültettünk egy fát Vasadi Péternek, aki szintén Rákospalotán élt és alkotott. Azt mondják, hogy akinek fát ültetnek, az örökké élni fog, nem kívánhatjuk persze Csontos Jánost egy adott helyhez kötni, hiszen ő otthon volt az egész világon, így vall erről: „Csudajó életem volt eddig is: szerető családom, remekbeszabott három gyerekem – de azért gyarló módon szeretnék az unokáimmal is focizni. (…) Találkoztam életem szerelmével, életem hivatásával, három ember helyett dolgozhattam, temérdek könyvem és filmem van, rengeteget kalandoztam, a riportutaknak és forgatásoknak köszönhetően beutaztam négy földrészt.”

Csontos Jánosnak legyen „csudajó élete” ezután is, erről viszont már nekünk, azon szerencséseknek kell gondoskodni, akik kortársai voltunk, vagyunk és tovább vihetjük, tovább élhetjük az ő lelki-szellemi-művészeti inspirációit!

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő