Advent a villamoson

Az idősebb hölgy előttem szállt föl, mégis én ültem le előbb – ő csak szerényen meghúzódott előttem –, és bár a mögöttem levő ülésről azonnal helyet ajánlottak neki, csak legyintett, szorosan fogta az elég ellenszenvesen banyatanknak nevezett, kerekeken guruló, nagy bevásárlótáskát és nézett, csak nézett kifelé, az orrom előtt alig másfél méternyire. Kinn nedvesség volt és hideg, az égvilágon semmi sem mutatta, hogy már túl vagyunk advent harmadik vasárnapján, és közeledik a karácsony. Nyegle és hangos fiatalemberek szálltak le a másik ajtón a Blaha Lujza téren, amely újjáalakítottnak-megszépítettnek lett kikiáltva – a villamosból szinte semmi sem látszott ebből –, én meg észrevettem, hogy az idősebb hölgynek enyhén szólva süldőlányosan ki van húzva vastag fekete festékkel a szeme, alul-fölül, még tán némi szemhéjkikészítés is sikerült – és igen-igen lehangolt lettem. Ugyan mi a francnak tinédzsert játszani, ha egyszer már nem vagyunk azok, ez ugyanolyan, mint amikor a félig megkopaszodottak dacosan előre fésülik a megmaradt hajukat – én inkább hagynám kopaszon. Nem sallangmentesebb, nem őszintébb, nem emberibb az egész? A hölgy amúgy egyáltalán nem öltözött fiatalosan: nagyjából korának megfelelően, komolyan és méltóságteljesen festett (volna), minek hát ez a buta játék? Közben észrevettem, hogy a már reggel óta az egyik ujjamon kellemetlenkedő kinövés milyen randa, elkezdtem piszkálni. Alig egy perc múlva a hölgy megszólított: beszakadt? Nem egészen. Almát kell enni. Sok almát. Túl sokat nem eszem, válaszoltam, de közben végig a vastag fekete festéket néztem a szeme alatt. Amely mosolygott. A hangja is meglepően kellemes volt – alt, kicsit búgó, enyhén erotikus.

Még egy-két szót beszéltünk, kölcsönösen egy-két biztató mosolyt küldtünk búcsúzóul egymásnak, a hölgy a Wesselényi utcánál leszállt, én meg úgy maradtam ott, hogy már tudtam: nagy és maradandó élményben volt részem. Adventi élményben. Ha úgy tetszik: igazi adventben a villamoson.

Alkalmi és soha meg nem ismétlődő találkozásaink ismeretlen embertársainkkal a tömegközlekedésen és az utcasarkon, a boltban vagy a gyógyszertárban, ha jobban belegondolunk, mindig titkokat és izgalmas meglepetéseket rejtenek. Kosztolányi írt ilyesmikről meg Bálint György, arról például, hogy a zsúfolt autóbusz egyszerre csak nagyot döccen, és a fura, komikus, kényszerű mozdulat érzetével két egymáshoz préselt ember egy futó pillanatig – egy-két másodpercig – egymásra mosolyog. Semmi más nem történik, ennyi az egész. Mert titkon meg vannak győződve róla, hogy egyetlen múló pillanatra sikerült megérinteniük egy másik ember lelkét. Egy másikét, akit sohasem láttak addig, és soha nem is fognak látni újra, de… de mégis. Éppen azért. Éppen emiatt.

Advent idején, ha a villamoson egy furán kifestett, legalábbis vegyes benyomásokat keltő idősebb hölgy egy ártatlan ujjproblémára holmi almakúrát kínál: ugyanez történik. Megható és fölemelő ez, mint egy ismeretlen kisgyerekének váratlanul ránk eresztett mosolya a játszótéren vagy egy kiszolgáló fiatal hölgy önkéntelen kacérságú oldalpillantása, amitől úgy érezzük, harmincévesek vagyunk újra, és öt nőnknek kell lennie, mert nekünk annyi jár. (Minimum.) Advent idején, például a villamoson, Krisztus születésére várva sok apró kis Jézus tulajdonképpen már ott jár köztünk. Mint egyébként is, de ilyenkor, azt hiszem, sokkal jobban észre lehet venni őket, tán ők is többet és aktívabban tevékenykednek, ki tudja? Advent a villamoson annyi, mint a lám, máris beteljesült várakozás időnkénti fölismerésének helye és ideje. Váratlan, örömteli meglepetés. Mint amikor egyáltalán nem számítunk arra, hogy pénzt vagy jó hírt hoz a posta, az hív, akiről nem is álmodjuk, oly reménytelen véle kapcsolatosan a várakozás, vagy mint amikor egy szürke reggelen, ébredés után, talán egy már félig elfelejtett álom hatására belénk hasít a felismerés: ezt kell tennem, fel kell hívnom, meg kell mondanom, más nem lehetséges. Az advent nemcsak várakozás: a lélekérintések fölismerésének ideje is. Erre tanít az advent a villamoson.

Amikor pedig hazaértem, almát kezdtem enni.

A szerző író