Legutóbb egy debreceni antikváriumban találkoztam az idén 135 éve született és 55 éve elhunyt Áprily Lajossal. A születésnap körül, november közepén létrejött találkozás a holtak természetéből adódóan csak virtuális lehetett, hirtelen mégis élő anyaggá változott a költő műve. Ez az átváltozás a műalkotás természetéből adódott, hiszen a szöveg (vagy kép, zene) mindaddig halott, amíg nem lép kapcsolatba a befogadóval (vagy egy másik szöveggel), mert a létrehozott mű is a relációiban él, akár egy foton. A „kvantumpoétikáról” írva utaltam korábban itt a fizikára, hogy az elektronnak sincsen sem helyzete, sem sebessége, amíg nem lép semmivel kölcsönhatásba, mert fizikai tulajdonságai csupán abban határozhatók meg, ahogyan valami másra hatnak.
Az történt ugyanis, hogy egy idős úriember böngészett az Áprily-kötetek között, és azt szerette volna megtudni, mikor keletkezett a Kérés az öregséghez című vers. Az antikváriussal lapozták föl az 1993-ban megjelent „összes verseket”, de nem találtak datálást, így – mivel régi ismerős vagyok a helyen – engem szólított meg a hölgy, hogy nincs-e valamilyen ötletem. Nem volt, előbb viszont elolvastam a verset, melynek hangütése Arany János Őszikék ciklusára emlékeztetett.
Lengyel Balázs írta Áprily-nekrológjában, hogy úgy tűnik, nemcsak Csokonai rímpompájából és Berzsenyi fegyelméből merített, hanem a nagyvároshoz közeli, attól mégis elvonuló életformájával és minden modernitása ellenére hagyományápoló költészetével mintha Aranyt idézte volna vissza. „Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, / taníts meg, hogy Csendemhez csendben érjek. // Ne ingerelj panaszra vagy haragra, / hangoskodóból halkíts hallgatagra. // Ne legyek csacska fecskéhez hasonló, / ritkán hallassam hangom, mint a holló.”
A természet csendje valóban olyan (még az Áprily-versek rendkívüli madárarzenáljával is), hogy tele van a belső csöndre intő hanggal. S nem csak akkor és azért, mert az ember számvetésre készül. Ez az eszkatológiai attitűd tulajdonképpen egész költészetét jellemezte. Csöndes jelenléte a távozás békecsöndjének reménye, Isten-fegyelem és derűs ima, az „odaát” léthelyzetével való megbékélés, de az „idelent” érzése által keltett nyugtalanság is. Áprilyt, mint az elégia és az életöröm poétáját, az értékperlő, hitvalló, sztoikus reformer költőattitűd megtestesítőjét, a szimbolikus természetérzékelés klasszikus mintákig visszanyúló élményközvetítőjét, s a modern lélek fájdalmát és drámáját, érzékenységét és léttapasztalatát is megszólító alkotót mutatta be Arany Lajos. A Reformáció 500 éves ünnepére megjelent Protestáns hősök című irodalom- és művelődéstörténeti enciklopédia-sorozat második kötetében álló portrét kísérő szemelvénygyűjteményben jobbára csak az első két kötetből, az 1921-es Falusi elégiából és a két évvel későbbi Esti párbeszédből találunk a „hervadás tündér-világára” ablakot nyitó verseket, ez a hang azonban mindvégig jellemezte a költőt.
1929-ben elhagyta a szülőföldet, Budapestre, később Visegrád mellé költözött, de ahogy Balla Zsófia írja: a helyszínek és a táj emléke, akár egy illat, élete végéig kísérte a hazát váltó írót; Nemes Nagy Ágnes szavaival: „Erdélyisége úgy ült rajta, mint a lelkifurdalás”. Reményik Sándor azt írta az áttelepülni készülő Áprily Lajosnak, hogy nem ember megy, hanem „hegy-bajtárs távozik”. Kántor Lajos erre a mozzanatra emlékeztetve idézte a „transzszilvanizmus lírai kiáltványává” lett, Kós Károlynak ajánlott Tetőn című, a „minden összeomlott” tragikumát megfogalmazó verset az 1923-as Esti párbeszéd kötetből: „Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan, / Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan. [...] // Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot // s tetőit, többet száznál és ezernél – / s titokzatos szót mondtam akkor: / Erdély…”
Hangosan gondolkodtam. Áprily eredeti nevén, Jékely Lajosként (Jékely Zoltán édesapjáról van szó) kezdett publikálni 1909-ben az Erdélyi Lapokban. A szerkesztő megrótta őt modern hangvétele miatt, mire majdnem tíz évig hallgatott. Magyar–német szakos tanárként kiállt Ady mellett, akinek főként expresszív-látomásos képalkotása hatott rá, de ahogy Ágh István esszéjében olvasom: génjei nem engedték, hogy Ady tüze megperzselje az angyali szárnysuhogást, lepke-szelídségét. 1918-tól jelentkezett ismét – Áprily Lajos néven. A klasszikusok és a természet vonzása, a kettő szintézise nemcsak az ókori végzetdrámák és a jelen sorsérzékelése között ment végbe, hanem a nehezen elmondhatónak keresett fájdalmasan letisztult természetzenei kifejezésformát. A tiszta hangot.
„A közlékenység kútját tömd be bennem, / karthauzi legyek a cella-csendben. // Csak bukdácsoló patakok csevegnek, / folyók a torkolatnál csendesednek. // Ments meg zuhatag-szájú emberektől, / könyvekbe plántált szó-rengetegektől. // Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez / egy pátosztalan, kurta szó elég lesz, // a túlsó partot látó révülésben // a „Készen vagy?”-ra ezt felelni: – Készen.”
Bevallom, nem tudtam volna idézni a versből, csak egy olvasmányélmény lebbent elő a közeli múltból: Kada Erika írt könyvet a költő halálának ötvenedik évfordulójára Áprily vallásos költészetéről, melyben párhuzamot vélt fölfedezni Sík Sándor időskori versei és Áprily Lajos kései költeményei között. Ebben idézi ezt a poétai remeket, melyben a számvető szándék nem direkt módon biblikus, a „pátosztalan kurta szó” azonban egy teljes, puritán, hitvallásos élet összegzése.
Az antikvárius számítógépén – a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán Áprily Lajos digitalizált műveit sorjázva – sem bukkantam a keletkezési körülményekre. Csak az ismert tények maradtak. Áprily idős korában is aktív volt, 78 évesen, 1965-ben két új kötete jelent meg, a Fecskék, őzek, szarvasok és a Jelentés a völgyből. A Kérés az öregséghez című vers az utóbbiban szerepel. Előző kötetét, az Ábel füstje című válogatott verseit 1957-ben adták ki, s feltételezhető, hogy a keresett költemény 1958 és 1964 között íródott – a hatvanas évek elején.
Nem tudtam tehát pontos dátummal szolgálni. Viszont megszólított ismét Áprily – a tündér-határon túlról, alkalmasint egy idős úriember alakjában.
A szerző irodalomtörténész