Sütő-Nagy Zsolt

Vélemény és vita

A nagy Ő kálváriája

Az egyre vérpezsdítőbb összecsapások mégis a focira terelik a figyelmet, és minden más – talán sokkal fontosabb szempont – másodlagossá válik átmenetileg

álláspont

Lehet, hogy nem Katar a labdarúgó-világbajnokság legjobb helyszíne. Lehet, hogy súlyos emberjogi kérdések árnyékolták be a rendezést. Lehet, hogy decemberben nincs olyan hangulat a meccsek alatt, mint amikor nyáron szabadtéri sörsátrakban gyűlhetnek össze a szurkolók, de ahogy haladunk a döntő felé, az egyre vérpezsdítőbb összecsapások mégis a focira terelik a figyelmet, és minden más – talán sokkal fontosabb szempont – másodlagossá válik átmenetileg. Csak a pillanat varázsa marad, a trükkös vagy hosszan elemezhető gól, a berúgott vagy kihagyott tizenegyes, ami a háborút, az inflációt, a hétköznapi nehézségeket, az egyéni kudarcokat, tragédiákat is háttérbe szorítja.

Ki gondolta volna, hogy az esélyesek között számontartott németek még a csoportmérkőzéseket sem élik túl? Ki gondolta volna, hogy a gólfesztivállal nyitó spanyolok egy túl sokra nem tartott afrikai csapattal szemben búcsúznak? Ki gondolta volna, hogy hiába szerez vezetést Neymar Horvátország ellen, végül a brazilok sírnak a negyeddöntő után? Ki gondolta volna, hogy Messi sétálva is kétgólos előnyt szerez a hollandok ellen, végül mégis sűrű hálaadásra kényszerül a bűntetőpárbajjal kiharcolt továbbjutás után?

Pedig éppen ez a foci varázsa, éppen ezért szeretik világszerte több milliárdnyian ezt a játékot.

Az elmúlt évtized egyik géniusza, az argentinok nemzeti büszkesége, Lionel Messi már egy lépéssel közelebb került a csodálatos pályafutásából még hiányzó trófea elhódításához, ma pedig a korszak másik géniusza, Cristiano Ronaldo következik, mert az évezredből eddig eltelt évek döntő többsége kettejük vetélkedésével telt, és ezen az sem változtatott, hogy a világbajnoki címeket rendre mások söpörték be.

Csakhogy ki gondolta volna nemrég még, hogy a nemes egyszerűséggel CR-re keresztelt portugál világsztár legtöbbet azzal teheti csapatáért, ha a kispadról biztatja a társait? Hiába nyert annyi címet pályafutása során Ronaldo, hiába lőtt számtalan emlékezetes gólt, gyakorta szinte egymaga továbbrángatva a portugál csapatot. Az egyik ilyen különösen emlékezetes parádéját 2013 novemberében láthattuk, amikor Portugália Svédországgal csatázott a világbajnoki pótselejtezőn, és Ronaldo hiába szerzett vezetést hazájának, a korszak egy hajszállal kisebb zsenije, Zlatan Ibrahimovics megfordította a meccset, szinte negligálva őt, mire CR szintén két találattal válaszolt, visszaszerezve a koronát, s mellesleg kettejük párbajához verejtékes kulimunkával húszan asszisztáltak.

Két évtizedig volt hazája idolja, és egyszer csak ostorcsapásként érkezett el az a nap, amikor szembesülnie kellett azzal, hogy a portugálok hetven százaléka már csak a kispadon látná legszívesebben. A szövetségi kapitány pedig meghajolva a publikum követelése előtt, tényleg csak a cserék közé nevezte a húsz esztendőn keresztül bálványozott sztárt, akinek alighanem a kegyelemdöfést a nélküle Svájcot rég nem látott parádéval búcsúztató társak adták meg, és sovány vigasz lehetett számára, hogy a helyszínen a nevét skandáló nézők nyomásának engedve könyörtelen kapitánya mintegy jutalomjátékként az utolsó percekre a pályára engedte.

Ronaldo egy új szerepbe kényszerült. Tehette volna, hogy sértődötten, a kapitánnyal, valamint az otthoni néppel szélmalomharcot vívva, hátat fordít a világbajnokságnak, és durcás óvodásként elrepül Katarból. Maradt, sőt közösségi oldalán eljátszotta az összefogás bajnokát, mintha egész élete folyamán nem a személyes dicsőséget hajszolta volna. Megtette, s így egy lépéssel közelebb került nagy álmához.

A két géniusz egy-egy hatalmas katari lépése. Persze végül legfeljebb egyikük álma válhat valóra. Az egyiké a pályán, a másiké a kispadon.

A szerző vezető szerkesztő