Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Erőt meríteni

Nagy dolog legyőzni a mesterségesen előidézett válságokat – háborút, inflációt, energiaínséget, demográfiai bajokat –, de még nagyobb jól kezelni az elkerülhetetlen végzetet

Most kellene még erőt meríteni valahonnan. Most, amikor a légszomj fullaszt, amikor alig van erőm felemelni a kezem, nehezemre esik minden munka, még a séta is. Amikor elvadul a kert, a hordókban még ott az őszi esővíz, nincs erőm kimerni. Most, amikor ülök a kockás abrosszal terített asztalnál, és nem tudom megenni az ételt. Nem azért, mert olyan nagyon jól laktam, hanem mert halálosan elfáradtam. Most, amikor a magány végérvényesen beszippantott, amikor didergek, és csak várom, hogy eltompuljanak az érzések, a gondolatok. Most kellene még erőt meríteni valahonnan.

Körülnézek a világban. Az mindig segített. De most mindenütt döbbent, ingerült arcokat látok. Hogyan történhetett ez meg velünk? Hogyan jutott el Európa ebbe a válságba? Hogyan törhetett ki egy újabb háború, és hogyan lehet, hogy Európa degenerált mai vezetői maholnap meghirdetik a totális háborút? Kerül, amibe kerül. Ha tízmilliók válnak földönfutóvá, százmilliók rokkannak is bele, és százezrek is halnak értelmetlen halált, akkor is. Miféle ösztönök dolgoznak ezekben az emberekben? Amerika vezetőit értem, az oroszokat is. Ma már mindkettő kisded hatalmi játékait a pokolba kívánom. Európát nem értem, és én európai vagyok. Nem européer és nem fehérek közt egy európai, csak egyszerűen európai.

Erőt merítenék ebből is, de nemhogy adna, eleszi a kedvet. Elszívja. Talán ha láthatnám még Párizst, Londont. Vagy végre eljutnék Berlinbe, Madridba. Talán megnyugtatna. Talán végleg kiábrándítana. Már azt sem tudom, melyik lenne a jobb. De nem megyek már sehová: itt a vírus, ami idén tavasszal elkapott, s nem ereszt – azt hiszem –, nem ereszt már el soha. Pedig valahonnan kellene még erőt meríteni.

Hátha jó lenne játszani. Visszaforgatni az idő kerekét. A korai hunos csatákban – Catalaunumnál is –, nem csak zsákmányért, országért menni. Ahogy Várnánál, Nándorfehérvárnál Európáért is. Mennyire másként alakul a történelmünk, ha ott sikerül! Mohácsnál már aligha volt meg az erő, és ebből aztán az lett, hogy tengernyi magyar vér folyt el sok-sok háborúban, amelyek közül már alig volt olyan, amelyet tisztán magyar érdek vezérelt. Lehetett persze magyar érdek is, akár Königgrätznél, Isonzónál, a Don-kanyarban, de mindig alárendelten, mindig kiszolgáltatottan, mindig kényszeredetten. Ez a helyzet nem szűnt meg mostanra sem. Nem vagyunk a magunk urai, s ezt ki is használják. A kilencvenes években úgy leraboltak – Ady Endre szavaival: „törökidőbeli csibéinkre hirtelenül csapott reá a finom, de éhes, nyugati héja” –, hogy az is gallyra ment, amit még menteni lehetett volna. S most éljük a második lerablást. Mesterséges inflációt, energiamizériát, árfolyamzuhanást. Sokan most csúszunk le a modern proletárszintre megint, mint már megtörtént a századokban hányszor is? Nem játék hát ez, s így örömöt sem okoz, erőt meg főleg nem lehet meríteni belőle.

Pedig valahonnan kellene. Hiába, én is abból a fajtából vagyok, akit röptet a jó szél, melegít a lobogó láng, de agyonnyom a teher is, mert a vállamon, gerincemben érzem a közösségre nehezedő teher súlyát. Személyes inzultusként élem meg a bajokat, az időről időre ránk csapó „finom, de éhes nyugati héja” falánkságát. S mivel ez a héja olyan nagy étvágyú, hogy már belemart a nagy keleti medvébe is, tartok tőle is. Talán nem attól, hogy újra visszatér ide, de attól igen, hogy sértetten és gőgösen értelmetlen háborúba kezd, ami leginkább minket, közép-európaiakat veszélyeztet. Közvetetten és közvetlenül is. De hisz ez történik! Főleg ezek a bajok borítanak ki, amelyeket nyilvánvalóan az emberi mohóság, harácsolás, agresszivitás, hatalomvágy motivál.

Furcsa a viszonyom a bajokhoz: amelyeket elkerülhetetlennek tartok, elfogadom. Nyugodt szívvel, akár a közelítő elmúlást is. Ilyennek éreztem ezt a bosszúálló járványt, de most elkezdtem félni, mert ha kiderül, hogy az is emberi mohóság vagy hatalomvágy terméke, akkor egészen más a helyzet. Akkor legalábbis harcolnom kell. Nem téphetem ki saját lelkemet a testemből, nem futamodhatok meg az „elkerülhetetlenségre” hivatkozva. Gyávaság lenne.

Nagy dolog legyőzni a mesterségesen előidézett válságokat – háborút, inflációt, energiaínséget, demográfiai bajokat –, de még nagyobb jól kezelni az elkerülhetetlen végzetet. A gond csak az, hogy aligha tudjuk felfogni, mikor van már itt az ideje, mikor kell szépen, szabadon felfeszülni a hódolat ívére és elengedni a lelkünket, hogy indulhasson az ő elíziumi útjára. És mikor kell még küzdeni. Ez az utolsó és legnagyobb próbatételünk az életben, az én életemben is. Talán már nem nyakaskodom majd pusztán az életért, még az „elviselhető” életért sem, talán felismerem azt a pillanatot, amikor indulni kell. Segítenék is az Úrnak, csak nem tudom, hogyan. Bizony ennél az utolsó nagy tervünknél is két szó lesz a döntő: akarni és tudni. Ritkán kerül harmóniába ez a két képesség bennünk. Ritkán, de azért megtörténik. Megtörtént az én életemben is.

Ebből lehetne még egy kis erőt meríteni. Hogy viszonylag hamar és magától értetődően akartam és tudtam is. Akartam a szabadságot, hogy szabadon éljek, és tudtam, hogy ezt csak akkor tehetem meg, ha szabad emberek vesznek körül. Hogy miből táplálkozott ez az akarat és honnan jött a tudás, nem tudom. Biztosan nem műveltségből, filozófiából, világ- és emberismeretből, még csak nem is valamiféle ifjúi megvilágosodásból. Soha nem szimpatizáltam a kortárs világmegváltókkal – gyanús volt a sok nagy „szabadságharcos”. Inkább a szabadság határait magukban keresők álltak hozzám közelebb. Önpusztítóknak mondják őket, pedig éppen a tudás és az akarat korlátait feszegették, mondhatnám, korláttalan emberekké akartak válni. Aztán kiderült, hogy ez nem lehetséges. Fontos tanulság.

Nos ebből mégsem lenne könnyű erőt meríteni. Talán attól a merész ifjútól, aki valaha voltam, ki lehetne zsarolni még egy kis erőt. Egy kis reményt. Egy kis bátorságot. Nevetséges gondolat. Nincs abból a srácból kifacsarnivaló már. Nem volt benne annyi erő, bátorság, merészség és remény. Tízévesen már a halálról fantáziált, húszévesen kereste is, aztán pedig nyugtalanná tette a félelem. Abban biztosan van erőforrás, hogy még mindig itt vagyok. Nem futottam el, s a Kaszás sem vitt magával. Közel van, érzem a leheletét, de nem ragad el. Talán ebből meríthetnék még egy kis erőt. Hátha még van dolgom. Sose lehet tudni. És talán az álmokból. Hiszen néha álmodom. De nagyon-nagyon ritkán a távoli szerelmemről. Akkor is csak egy hang, egy mondat, egy tekintet. De akkor ott, az álmomban is tudom, hogy neki volt ereje elmenni. Nem elfutni, hanem elegánsan eltávozni. Még időben. A pillanatot ő sem ismerte fel. Az orvos az intenzív osztályon, a Kék Golyóban igen. A szerelmem hét évig küzdött a rákkal. S én tavasszal a coviddal a Korányiban, az intenzíven ugyanezzel az orvossal találkoztam. Tanácsokkal látott el, nem tudta, ki vagyok. Talán már a szerelmemre sem emlékezett. Hallottam a hangján, hogy érzi, minden idegszálam pattanásig feszült, magam mögött hagyok egy állapotot, egy életet, egy testet, egy félelmet, lépek megint egyet, semmi nem tarthat már a kórházban, és szeretném, ha semmi nem tarthatna már – szenvedések árán – ebben a léptékben. 

Most kellene még erőt meríteni valahonnan. Egy mosolyból. Ki mosolyog rám? Egy ölelésből: ki ölel meg? Egy sűrű éjszakából: megvirrad? Az égen a ragyogásból: melegít a fény? Elvadult téli kertből, tűzből, bűnből: ki bocsát meg? Veszteségből: ki téríti meg? Úgy tűnhet, nincs már esély, pedig valahol mélyen van ott még valami kis erő. Egy kis dacos, pimasz duhajság. Legalább egy mély, éltető lélegzet az emlékek erdejében. Mint azon a délutánon a magas, zöld fűben a Tisza partján. Amikor még úgy tudtam, hogy minden értem van, s nem ellenemre. Fut a perc, de megsűrűsödött vérünk majd megtermékenyül szép és jobb gyermekeinkben, unokáinkban. Minden kór és válság elvonul egyszer, minden rét kizöldül, minden sötét eloszlik, minden háború véget ér, s csak azt fájlalom, hogy nem a mi generációnk bizonyította ezt a megváltó tételt.

A szerző történész