Domonkos László

Vélemény és vita

Új kassai őrjárat

Nyolcvannégy évvel ezelőtt, 1938 végén írták ezeket a sorokat. A szerző nem sokkal korábban ért haza a Felvidékről. Szülővárosából, abból a városból, amelyről nem túl sokára, 1940-ben azt írta, hogy hirtelen-váratlan felkerekedett és odautazott. „Egy napra mentem csak, nem volt semmi dolgom ott. Most, idő múltával, elcsodálkozom, miért is mentem? Valószínűleg, mert otthontalannak éreztem magam a világban.” Márpedig az író egyik kortársától-pályatársától, bizonyos Tamási Árontól tudjuk, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.

Márai Sándor Kassán volt otthon, amelyről ama röpke hazatérés után Kassai őrjárat címmel (is) írt könyvet – Kassán, ahol most egy hideg decemberi szombat délutánon röpke sétára indulunk a város alighanem mai legjobb ismerőjével, Balassa Zoltánnal, aki ugyanúgy régi magyar nevükön hívja az utcákat, tereket, mint anno kolozsvári barátaim, aki esszészámba menő előadásokat tartottak a Rhédey- meg a Bánffy-palotáról, a Belvederéről és a fellegvárról vagy az egykori Nyehóról, vagyis a New York Kávéházról, amelynek teraszán Tamási a visszacsatolás másnapján úgy szólította meg a kávézgató Cs. Szabó Lászlót, hogy „ezt egész jól csinálták”.

Persze hogy most Kassa belvárosának szíve, a dóm felé tartunk, benn félhomály van és nyeglén kekeckedő ifjú cerberus, sok-sok elkért euró, viszont áhítat és méltóság a fenséges oltár előtt, ahol ugyanúgy dalra kell fakadni, büszke és szomorú, érzelmekkel teli és mélyen magyar dalra, mint a moldvai Pusztinán a Szent Istvánról elnevezett templom oltáránál. Ott Nyisztor Ilona, itt, Szent Erzsébet székesegyházában Dévai Nagy Kamilla teszi meg ezt, gyors spontaneitással és áradó, szinte nem is evilági szépséggel, fennkölten és megrendítően.

Nem tarthat sokáig. Máris ott terem az ifjú karhatalmista, tűrhető angolsággal közli, hogy itt tilos énekelni, és mutogat kifelé. A miértre azt válaszolja, azért, mert ez templom. Hogy ezért még Romániában, Moldvában sem szóltak, éppúgy nem érdekli, mint amikor szemébe mondom, hogy ne hazudozzon, és ne kötözködjön itt, menjen a dolgára, neki ehhez semmi köze. Elrohan, mi pedig máris lefelé lépkedünk – a nagyságos fejedelem elé.

Rákóczi virág- és nemzetiszínűszalag-özönben fogad, édesanyja, Zrínyi Ilona és Bercsényi Miklós nemkülönben. Mögöttük a zászlók, ahogyan illik. Itt már a himnusznak kell következnie, közben lopva a lépcsőre sandítok, eszembe jut, hogy tulajdonképpen külvárosi gyerek volnék, régi rókusi kültelki srác, tanultam egyet-mást, ha netán lejönne a birtokbitorló, hát igen nagy valószínűséggel tettlegességhez fogok folyamodni, történjék bármi. Szerencsére nem történik semmi – mindössze annyi, hogy a szűk kriptában a jó megvilágításban a könnyek tán jobban látszanak az arcokon, mint kéne, de sebaj. Ilyenek ezek az újfajta kassai – és hasonló – őrjáratok.

Jó esztendeje jártam Kassán, akkor Márai fogadott, emlékháza és szobra, pályatársammal könyvbemutató volt és vendéglátás a Rovás nevű magyar központban, nem túl messze a dómtól és a nagyságos fejedelemtől, most a Thália Színház Márai nevét viselő stúdiószínpadán vagyunk, közben Balassa Zoltán nagyjából mindent elmond, amit ennyi idő alatt „a magyar Grácról” – ahogyan Márai nevezte – elmondani lehet. Ahol a belváros még mindig, ugyanúgy őrzi azt a régi-régi, magyar jelleget, mint a kolozsvári, és átélhető, mennyire igaza volt Márainak: „Ez a szép és nemes város különösen alkalmas arra, hogy letelepedjenek falai közé azok, akik visszavonulnak a munkától. (…) Mindig is Kassa volt az urbs, az a hely, ahol a dolgoknak és jelenségeknek fémjelzésük volt.” Majd hozzáteszi: „A város őrizte titkát. (…) Mi volt e titok? Az a természetes rokonérzés, mellyel a város egyszerre fordult a magyarság és Európa, Kelet és Észak felé. Kassa az írók, a kurucok és a kereskedők városa volt. (…) De őrzött valami mást is: azt a titkos szövetséget, íratlan szerződést, mely a város igazi rangját jelentette. (…) Erős falakat épített igazi tartalma köré, védte polgárai házát, marháját husziták és labancok ellen, a város őrizte magyarságát, fallal, karddal és írótollal, de mindig kitárult Európa felé. (…) Ezt a titkot őrizte a város évszázadokon át, erős falakkal és erős lélekkel.”

Hogy mindebből ma, ebben a decemberben mi és mennyire látszik: ne feszegessük. Ám a helyzet talán néhány fokkal jobb, mint gondolhatnánk. Kilépve a dómból úgy indulunk vacsorázni, hogy némi, alig elfojtott mosoly van az ajkakon.

A szerző író