László Tamás

Vélemény és vita

A fejéről a talpára – a pozitív társadalmi közszellem kialakításáért

A szociális törvény módosításának margójára 1.

A balliberális oldalon hatalmas a felháborodás a szociális törvény módosítása kapcsán. Egy szociálpolitikus egészen szélsőségesen úgy nyilatkozott: „Eddig is éhen lehetett halni ebben az országban, de most törvénybe is írnák.” Ez a kijelentés nettó hazugság, csak hangulatkeltésre alkalmas. Az alig mérhető Párbeszédhez tartozó Szabó Tímea „Lex Megdöglesz”-nek nevezte, az ugyanezen párthoz tartozó Tordai Bence az embertelenség törvénybe iktatását vizionálta. Egy csoport fekete „hullazsákban” kifeküdt a Parlament elé a törvénymódosítás kétharmados arányban történt megszavazása alatt. Mi verte ki ennyire a biztosítékot az ellenzéknél és háttérszervezeteiknél? Egyszerűen az illetékesség megállapítása a szociális ügyekben, vagyis az a sorrend, hogy ki kompetens a szociális kérdések megoldásában. Az 1993-ban elfogadott törvény elsősorban az állam felelősségét hangsúlyozta, utána következtek az önkormányzatok, majd a civil szervezetek, és az utolsó helyen álltak a családok és a hozzátartozók, az egyén felelősségét nem nagyon firtatták.

A módosítás ezt a kompetenciasorrendet változtatta meg nemcsak észszerű, de organikus, természetelvű módon: a szociális gondoskodás terén az első helyen maga az egyén áll, azon egyszerű elv alapján, miszerint mindenki felelős önmagáért – ezt vonja kétségbe a baloldal, kinyilvánítva ezzel az össznépi felelőtlenség elvét. Ezzel elhárítják maguktól az előrelátást, az ésszerű öngondoskodást mint alapvető létstratégiát: „ha bajba kerülök, úgyis ott lesz majd az állam vagy az önkormányzat, amely köteles engem kisegíteni a bajból!” – gyakran hallunk efféle követelődzést a hivatalokban. Bátran kijelenthető, hogy az igazán rászorulók szégyellik bajba jutottságukat, azt, hogy másra szorulnának, őket nekünk kellene megkeresnünk és támogatnunk egyénként, civil vagy egyházi szervezetként. Azok, akik viszont úgymond „ismerik a dörgést”, vagyis a szociális juttatások kiépített csatornáit, könnyedén és gyakran a hangoskodásuk révén elérik az állami és önkormányzati segítséget…

A második helyen a családok állnak, akik „képességeik és lehetőségeik szerint” kötelesek segíteni a bajba került hozzátartozójukon. Az Alaptörvényben a családi kötelékről az áll, hogy „A szülők kötelesek kiskorú gyermekükről gondoskodni”, illetve „A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni”. A szociális törvény módosítása az Alaptörvény ezen két mondatán alapszik. Egy stabil társadalomban erre nem is volna szükség, viszont egy atomizálódó és a saját felelősségét könnyedén elhárító, az egyén úgynevezett „szabadságjogait” fetisizáló társadalomban erre sajnos szükség van. A törvénymódosítás véleményünk szerint a családi kötelék megerősítését, ha kell helyreállítását is szolgálja, így társadalmi problémákat gyógyító jellege is van. Azokról a családi gondoskodásokról kellene az eddigieknél is sokkal több szót ejteni, ahol a szülők gyakran lelki-fizikai, olykor anyagi erejüket meghaladó mértékben ápolják sérült, gondoskodásra szoruló gyermekeiket vagy az időskorú és már ápolásra szoruló nagyszülői generációt. Az önkormányzat és az állam őket nem segíti eléggé, olykor a jelzőrendszer is hiányzik. A legnehezebb helyzetben azok a családok vannak, ahol idős, demens hozzátartozót kell akár évekig ápolni, éppen emiatt lenne kiemelten fontos ezen élethelyzetekben a segítség nyújtása.

Jómagam az önkormányzatok elébe helyezném a szociális gondoskodás terén a civil társadalmat és az egyházakat. Néhány régebbi és mai példát vázolok ennek igazolására. Ilyen volt az úgynevezett „tizedesi intézmény”, amiről Győrffy György István király és műve című könyvében így ír: „ …a magyar köznép tízekre és százakra való beosztása nem nyugati és nem szláv, hanem igen régi pusztai intézmény, amit a hadrend mindvégig konzervált, István pedig újonnan (vagy újból) kiterjesztett az egész népre, nyilván annak tudatában, hogy ez a berendezkedés a keresztény államban is megvolt.” Mi volt a szerepe ennek a rendszernek a városi igazgatásban a középkorban, amely nem ismerte azt a fogalmat, hogy szociálpolitika. A tizedesek feladata volt a kisebb viták elcsendesítése, a lakókörnyezet tisztántartásának biztosítása, a rászorulók közösségi támogatása. Kemény Bertalan a tizedesi intézményről írott tanulmányából idézünk: „Volt kórházügy, esetleg kolduskérdés, ami megjelent a városi tanács szintjén. De a tizedekben minden megoldódott, ami a kölcsönös segítés révén lehetséges volt, a tizedes összehozta a szükséget a segítő szándékkal. Ha nem tulajdoníthatunk is az intézménynek olyan elementárisan közösségi jelleget, mint aminőt a szász városok »szomszédságaiban« (Nachbarschaft), olyanokat – mint ahogy Milleker Rezső írja – »akik egy kútból isznak, akik egy kemencében sült kenyérből esznek, akik egymást este őrzik, akik a házakat kölcsönösen közös erőből felépítik, akik ugyanazon a halotti padon pihennek, akik egymásnak sírokat ásnak és halottaikat közösen kiviszik, akik a halotti tornál az elhunyt érdemeit dicsérik s akik a hátramaradottakról gondoskodnak, azokat nevezik szomszédságoknak.«

Természetesen naivitás volna most, a tömegtársadalmak korában ennek a középkori, sőt valószínűleg még korábbi tizedes rendszernek a visszahozása, azért megemlítjük, hogy Kolozsvár városa 1933–1944 között kísérletet tett az intézmény feltámasztására. Az ekkor kialakított 499 (!) egységben »a választott vezető, a tizedes alkalmas volt arra, hogy állandó tevékenységgel, látogatásokkal, közvetítéssel kialakította a tizedszellemet, vagyis az egymás ügyei iránt való jóindulatú érdeklődés szellemét. (…) A jobb módú tizedek pártfogásukba vették a szegényebb tizedeket, s tizeden belül is figyeltek egymás szükségére, bajára.« Kolozsvárott a tizedes rendszer felelevenítéséhez »két dolog volt szükséges: az önkéntes társadalmi, közösségi munkára képes közszellem és a városi igazgatásban készség ezen munka igénybe vételére, és arra, hogy a szervezet számára hagyjon kifutási terepet.« Álljon itt egy konkrét példa egy kolozsvári tizedes beszámolójából: « …felkeresett a tizedemből Szabó Mártonné négy gyerekes özvegy, és kérte a segítségemet. Megszerveztem, s tizedemmel felástuk a kertjét, elveteményeztünk és a gyerekeket elláttuk ruhával, élelemmel, iskolai felszereléssel… « A kolozsvári 1933–1944 között működő Tízes Szervezet tehát a közvetlen emberi segítségadás kerete volt, egy olyan laza forma, mely a bajbajutottat bátorította, a segíteni akarót és -tudót ösztönözte. Működésbe hozta azokat a társadalmi erőket, melyeket ma egyre inkább hiányolunk.”

Ma ez az egymásra figyelésre és szolidaritásra alapuló közszellem, „az egymás ügyei iránt való jóindulatú érdeklődés szelleme” hiányzik. Kisebb közösségekben, falvakban talán nem lehetetlen ehhez hasonló szellemiséggel bíró szervezetek létrehozása. A szociális törvény módosítása mindenesetre felhívja a figyelmet a szociális gondoskodásra érzékeny, pozitív társadalmi közszellem, közhangulat kialakításának szükségességére, a jelenleg szunnyadó, de bízvást meglévő szociális irányultságú közösségi energiák felkeltésére.

A szerző építész, volt országgyűlési képviselő