Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Nem bocsátó üzenet

Úgy kellene annak lennie, ahogyan írva vagyon: nagy viharban széled szét a nyáj, de nagy viharban tud a legjobban együtt is maradni. A felől talán kár lenne vitát nyitni, hogy nagy viharba került Európa. Cibálnak mindenféle válságok, rángatnak járványok, nyomorítanak háborúk, s a tetejébe még nagyon úgy néz ki, hogy a bajból megint egy alkalmatlan politikushad akar minket kivezetni. Jól látszik, hogy egyenesen a szakadék felé űzik a szekeret, és ha tetszik, ha nem, azon a szekéren mi is ott ülünk.

A mostani vihar jellegzetessége, hogy szinte egyidőben sodorja felénk az ezerféle bajokat. Volt már háború Európában, jóval nagyobb, mint ez a mostani, nem is egy. Mégis ennek a mostaninak a hatásai az életünkre megdöbbentőek. Volt járvány is, nagyobb, pusztítóbb, mint a mostani, de lelkileg olyan rémisztő, mint ez a covid, egy sem volt. Gazdasági válságból is bizonyosan volt már mélyebb, átfogóbb, de olyan kilátástalan helyzetet egyik sem okozott a képzetünkben, mint ez a mai. Furcsa időket élünk: a pokolfajzat minden erejével központosítana, és ugyanakkor globalizálna, uniformizálna, s eközben minden, ami fontos és szép volt a világban, szétesik, megsemmisül, megdermed. Vagy mégsem? Nem széledünk széjjel, inkább szorosan együtt maradunk?

Maradjunk együtt! Építsük újjá a megsérült közösségeinket. Először a nemzetet: finom eszközökkel: dallal, verssel, tánccal. Hagyjuk a büszkeséget, hagyjuk a sérelmeket, hagyjuk a frázisokat. Hagyjuk a félelmeket: magyarok vagyunk, s azért élünk, mert így kell lennie. Magyarul álmodunk, gondolkodunk. A dac hasznos érzés, ha alattomos kis mitugrászok gyalázzák a magyarságot – magyarul –, de jobb a fölény, a legyintés, mert a dacból hamar düh alakul ki, s az rossz tanácsadó. Szerencsére elődeink – s talán mi is néhányan – olyan kincsestárat halmoztak fel értékből, szépségből, érzésből, amely soha ki nem apad. Maradjunk hát együtt itt, bent a zsugorított hazában s szerte minden vidékén a Földnek. Üzenjünk hűséget piros zengő rétnek, bérces-hegyes fehérnek, sztyeppés lankás zöldnek, ha már elvesztek, ha még öröklődnek, akkor is.

Menjünk minden vasárnap templomba. Keressük a kapcsolatot a vitátlan – hit, remény, szeretet – Úrral. Nem azért, mert kell, s még kevésbé, mert bárki is elvárná. Csak azért, mert jó. Jó az Úrnak, és jó nekünk. Jó egymás szemébe nézni, jó együtt énekelni, együtt imádkozni, az időseket előre engedni, a gyerekeket csendre inteni. Egy kicsit a templomkertben beszélgetni. Este a példabeszéd nyomán a Bibliát elővenni. Adventkor gyertyát gyújtani.

Minden héten – de mindenképpen rendszeresen –, jöjjön össze a család a vasárnapi ebédre, amelyet az erre legalkalmasabb személyiség prezentál. Ő az esetek döntő többségében a nagymama vagy édesanya. Legyenek ott a nagy dumás nagybácsik, az örökké elégedetlen unokatestvérek, a vonzó, de csalódott asszonyok, a tutyimutyi férjek, a gyerekeknek terítsenek külön asztalnál, ebéd után a dohányosokat zavarják ki az erkélyre.

Menjünk olvasókörökbe. Legyen az a könyvtárban, vagy ha nincs a közelben könyvtár, az iskolában. Ha nincs iskola, megette a fene. Menjünk táncházba, s ha nem tudunk táncolni, menjünk színházba. Ha nincs színház, csináljunk magunk, tanuljunk szöveget, próbáljunk jelenetet, készítsünk díszletet. Zenéljünk! Családban, baráti körben, színpadon. Ha senki nem tud hangszeren játszani – egy citerást csak találunk –, énekeljünk. Alakítsunk kórusokat. De nem ám csak a szépkorúak. Ahol két-három tizenhat éves lány van, ott hamar lesz annyi fiú is, s aztán így tovább. Sportolni is jó. Főleg csapatban. Nem a pénzért, csak azért, mert jó együtt lenni, jó győzni s veszteni is megtanulni.

Csináljunk gasztroklubokat. Főzzünk nagyokat és finomakat. Vendégeljük meg az ismerőseinket, az utcát, a kollégákat. Cseréljünk receptet. Túrázzunk. Járjuk be a Kéktúrát, kerüljük meg a hegyet, vegyünk részt zarándoklatokon. Kajakkal, csónakkal evezzünk a Tiszán, Dunán, kisebb folyókon. Szervezzünk sárkányhajós versenyeket a srácoknak. Vitorlázzunk. Ne sajnáljuk rá a pénzt, alakítsunk vitorlásegyesületet. Vigyük el Füredtől Révfülöpig a barátainkat, a gyerekeket. Létesítsünk közösségi kerteket, és örüljünk, ha a másik kis területén jobban fejlődik a zöldség. Kérdezzük meg, hogy csinálta, s ő majd örömmel elmondja.

Sétáljunk együtt. Egyedül úgy sem indulnánk el, vagy csak nagyon nehezen. Minden héten egyszer kártyázzunk vagy sakkozzunk. Dominózzunk. Az se baj, ha kocsmában, kávé, üdítő, akár sör vagy pohár bor mellett. Járjunk ki bérlettel sporteseményekre, lehetőleg baráti társasággal. Legyen törzshelyünk, legyen egyesület, amelynek táborához tartozunk. Ha tehetjük, és van rá igényünk, legyen bérletünk az Operába. Járassunk újságot. Ha már nincs kedvünkre való, amit ki is nyomtatnának, legalább egy folyóiratot. Legyünk tagja a helyi könyvtárnak, vadásztársaságnak, énekkarnak, lövészegyletnek, hagyományőrző egyesületnek.

Úgy van az, hogy a nyáj valóban szétszéled a nagy viharban, de az a közösség, amelynek tagjai ezer szállal kötődnek egymáshoz, az valóban jobban együtt marad. Én azt hiszem, ez a magyar társadalom még nem áll olyan nagyon rosszul ezen a téren, mint a mindig szerencsésebbnek, fejlettebbnek vélt „nyugati” világ. Nem véletlen ez az atmoszférikus nyomás, amely ránk nehezedik. A pokolfajzat igyekszik előállítani azt a prehisztorikus állapotot, hogy egy nemzethez tartozónak lenni: maga a lázadás. Magyarnak meg egyenesen protestálás. Nem Trianonnal kezdődött ez, de kétségkívül ez a „tegnapelőtti” esemény volt az, amely döntően s alighanem végzetesen meghatározta a magyarság sorsát. Dühünktől, önpusztításunktól, bujdosásunktól megcsömörlötten menekültünk az Európai Unióba. Nem kevesebbet vártunk ettől a tagságtól, mint nemzeti érdekeink figyelembevételét – nemzetünk harmada a határokon túl – és a létünket meghatározó s az állandó protestálást (vétót) kikényszerítő viszonyok felszámolását. Micsoda illúzió volt! A határok légiesedése! A kisebbségi jogok! Az egyenrangúság. A tisztelet. A szabadság. A jólét. Vártuk az anyagi helyzetünk gyors és jelentős javulását. Ez sem valósult meg. Ja, a piac – tárták szét a karjukat a srófos agyú elemzők. Az Európai Unió ököllel vág az arcunkba, s ha nem tűnne paranoiának, azt is mondhatnám, a mi friss – mert igaz – gondolatunk ma a legnagyobb problémája. Hiszen lám: háború, gazdasági válság, energetikai összeomlás, migráció, demográfiai bajok: várhat a megoldás. De a magyar „ügy”. Az valami! Csak mert becsuknánk az ablakot s az ajtót is a mindenünnen felénk áradó torz gondolatok előtt.

A nagy kérdés, vajon mennyire puhította már fel a magyar kultúrát a tollasgyík tánca. S mennyire a többi nemzetét? Egyáltalán: van-e még német, francia vagy brit nemzet? Vagy csak ilyen-olyan nyelven beszélő, nihilista tömeg van, amely megérdemli a vesztét? A nagy baj az, hogy ha ők elbuknak, romjaik ránk omlanak. Kicsit már érezzük. A tetőről már cserepek hullanak. Repedések látszanak a falakon. De az épület még áll. A helyzet gyalázatos és szégyenteljes, de Európa nem érdemli a vesztét. Sírásóinak nincs bocsánat.

Európát csak azok menthetik meg, akik makacsul, megfontoltan vagy gyermekien konok-szelíden ragaszkodnak az értékeihez: a nemzetük ellen piszkolódókra szót se vesztegetnek, a nagy titokhoz hittel, reménnyel és szeretettel közelednek, jókat diskurálnak, táncolnak, verset mondanak, kibicelnek, s együtt érzik, hogy egyszerűen, de nem haszontalanul élnek.

Nem is olyan lehetetlen dolog ez. Remélem, meg is valósul. Hiszen nagyon sokan így élnek már most is. Ki azért, mert eleve ez volt számára természetes, ki azért, mert felismerte a pokolfajzat mesterkedéseit. Jönni fog a fordulat, s csak remélni tudom, hogy nem egy brutális – háborús –, összeomlás kényszeríti majd ki. S ha ezek a mostani „világvezetők” a démonok vezényletére mégis elviszik odáig a dolgot, én nem bocsátok meg nekik! Add Uram, hogy irgalmas lehessek!

A szerző történész