Mendemondák

A világtörténet igazi tanulságai, hiteles adatai nem forognak annyit az emberek száján, mint a mendemondák. A történelmet kevesebben ismerik, mint a furcsaságokat, a kuriózumokat, a pletykákat. Az igazság sok esetben nem olyan kapós, mint a hazugság. S ez így van a kezdetektől napjainkig. A mendemondák szárnyaltatása velünk élő tulajdonságunk. Az emberek könnyen kapaszkodnak beléjük, és nehezen engedik el őket. Sok függ attól, hogy a pletykák alanyai rokonszenvesek-e számunkra, vagy nem. Természetesen előtérben vannak a közéleti szereplők: politikusok, színészek, újságírók és így tovább.

Ha visszalapozunk a múltba, elmondhatjuk: nem igaz, hogy Zrínyi Miklóst, a költőt és hadvezért a bécsi udvar gyilkoltatta meg. Más kérdés, hogy mennyire kívánták Bécsben a halálát. Nem igaz, hogy Haynau a boncasztalon felébredt, de kétségtelen, hogy leírhatatlan gyűlölet vette körül, és az ég bosszúját látták ebben. A mindnyájunkban lakozó kuriózumkeresés következménye az is, hogy a híres emberek nem közönséges halállal haltak meg. Anakreónnak, a bor és a szerelem költőjének egy szőlőmag akadt meg a torkán, attól fulladt meg. Szophoklész abba halt bele, hogy az Antigoné egy roppant hosszú körmondatát egy lélegzetre akarta elolvasni, és kifogyott belőle a szusz.

Ezek képtelen anekdoták, de úgy elterjedtek, mint a járványok. Számtalan anekdota „hősévé” vált Diogenész is. Alain-Fournier francia író nem hiszi, hogy a bölcs lámpással járt, és azt mondta: „Embert keresek!” És az sem igaz, hogy hordóban lakott. Kétségtelen azonban, hogy sárból összetákolt kis kalyiba volt a háza, amelyet az athéni polgárok csúfságból neveztek hordónak. Megjegyezhetjük tehát, hogy a mendemondák ritkán születnek minden mag nélkül.

Lehetetlen, hogy Porcia, Brutus felesége izzó parázs lenyelésével ölte meg magát. Martialis római költő parázs helyett hamut említ, de ez sem hihető. Porcia alkalmasint széngőzt szívott be. Mondhatjuk, hogy az írók és költők is bűnösek abban, hogy a különböző mendemondák elterjedtek. Közéjük tartozott Plinius, Pascal, Voltaire, Lamartine, Schiller, Victor Hugo stb. Mendemonda az is, hogy Marie Antoinette a vérpadon rálépett Sanson hóhér lábára, aki felszisszent, de XVI. Lajos hitvese hideg udvariassággal megjegyezte: „Pardon, Monsieur!” Érdekes, hogy Márai Sándor is elhitte és idézte naplójegyzeteiben ezt a jól hangzó mendemondát, amely elindítja a képzeletet.

IV. Henrik szállóigéi közül egynéhánynak nem kedvezett az utókor. Bizonyos, hogy a „Paris vaut bien une messe”, azaz „Párizs megér egy misét” szólás évekkel a francia király halála után keletkezett. Szinte kiirthatatlan az a hit, hogy Damjanich János tábornokot utolsónak akasztották fel Aradon. Vécsey Károly még utána következett! Számtalanszor megcáfolt dolog, hogy a haldokló Goethe utolsó szavai ezek voltak: „Mehr Licht!” („Több fényt!”) A nyolcvanhárom éves öreg oly csendesen szunyókált zsöllyeszékében, hogy menye, Ottilie, csak később vette észre a halálát. Goethe életének utolsó hetében mondta egyszer, hogy húzzák félre a kertre nyíló ablak kárpitját, mert „több világosságot” szeretne. Könyveket lehetne megtölteni a híres emberekről szóló anekdoták cáfolataival. Elég csak Napóleonra gondolni. A mendemonda gyanakszik és kémlel. Sóvárog a halhatatlanságra, a dicsőségre. Ezért terjed szájról szájra, mint a szállóigék. Erős gyökere van, kipusztíthatatlan. A hiszékenység azonban a gyereknél erény, a felnőttnél hiba.

Most rátérnék akkor napjaink mendemondáira…